Én úgy szeretlek, mint kedves fiút.
Ki egykor elhagyott még gyermekül,
mert sorsa által trónra hívatott,
mely előtt roppant völgy-ország terül.
Én elmaradtam tőle, mint az agg,
ki nagy fiának nem gyámola már,
s aligha érthet már új dolgokat,
melyek felé magjának vágya száll.
Néha aggódva nézem sorsodat,
mely annyi idegen hajón lebeg,
s visszavágylak magamba néhanap,
e sötétbe, mely naggyá nőttetett.
Olykor szorongok — nem vagy már te, nem —
ha nagyon az időbe révedek.
S akkor, evangélistám, kérdezem:
s ő Örökkévalóként emleget.
Az atya vagyok. Ám a fiú több:
minden, ami az atya vala, sőt,
az is, ami nem lett, naggyá benne ér.
A visszatérés ő és a jövő,
az öl ő és a tenger ő…
Fordította: Jékely Zoltán
