Aki pedig nem tapasztalhatta meg e varázslatos hatást, mert például nem jutott be a teltházas bemutatóra, az megteheti majd később: Kézdivásárhelyen minden bizonnyal – az ottani színház ugyanis bevette bérletes előadásai közé –, de talán másutt is, mert a Fekete Vince és Szilágyi Domokos verseire, Ferencz Csaba zenéjére alapozó produkció érdemes arra, hogy minél több helyre eljusson és minél többen lássák.
Nem véletlen a szóismétlés: műfajilag nehezen meghatározható előadásról van szó. A sepsiszentgyörgyi Mácsafej zenekart eddig jobbára énekelt verseiről, Kolcsár Józsefet meg színészként ismerhette a közönség, de a Tízezer éj – hegyek, fák, füvek leginkább színházi produkciónak nevezhető, semmint koncertnek vagy előadóestnek.  Kolcsár József Szilágyi Domokos verseit adja elő döbbenetes hatással, gyakorlatilag meztelenre vetkőzve a színpadon, a költeményeket pedig Fekete Vince Tízezer éj című ciklusának versei szakítják meg, melyeket Ferencz Csaba zenésített meg, és zenész társaival – Ferencz Áronnal, Márk Attilával, Ticusan Jánossal, Vitályos Lehellel és Gábor Sza­bolccsal – véglegesítettek.
A változatos zenei stílusok, a Szilágyi Domokos súlyos soraira némelykor dalszerűen csendülő, olykor dialógusszerűen következő, máskor hangzásvilágában ráerősítő Fekete Vince-szakaszok, az írott, mondott, énekelt szó és zene szinte észrevétlenül formálódik egységbe, mintegy keretbe zárva a gyakorta súlyos dilemmákat, életről, halálról szóló, a lét határait feszegető kérdéseket. Eme keret egyúttal kicsit fel is oldja ezeket: a költeményekben visszatérő tisztaságkeresés motívuma – mely a versekben természetként (hegyek, fák, füvek) jelenik meg – a produkcióban talán vers és zene, ritmus és dallam, szó és hang harmóniájában jelentkezik. Vers és zene tehát egyáltalán nem véletlenszerűen vagy egyszerűen váltakozva követi egymást: egybehajlanak, ívet adva az előadásnak, a kompozíció így már-már drámaivá válik, a vers, mint valamiféle doppingszer, lassan, ám egyre erőteljesebben fejti ki hatását és vonja uralma alá a különleges esztétikai élménybe beleszédülő nézőt.
Kezdetben volt a vers – vallja a produkció születéséről Ferencz Csaba: Fekete Vince versciklusának darabjait zenésítette meg jó két évvel korábban, miközben csak úgy, a maga kedvére muzsikált. Aztán szólt Kolcsár Józsefnek: adnák elő közösen, ők énekelik, a színművész meg mondja a verseket. Ekkor jött be a képbe Szilágyi Domokos – Fekete Vince versciklusának egyik mottója az erdélyi költő Hegyek, fák, füvek című verséből való. Így született hát az ötlet: legyen ez egy folyamat, közös alkotás, Fekete Vince verseit énekeljék, Szilágyi Domokos sorait szavalja Kolcsár József. Aztán bevonták a többieket is, a profi zenészeket, így nyerte el lassanként végső formáját a Mácsa­fej és a Kézdivásárhelyi Városi Színház közös előadása, melyet szeretnének minél többször és minél több helyen bemutatni – jó volna, ha ez sikerülne is.