Gyerekekről szól, akiket árvákká és hajléktalanokká tett a világháború, akik lopnak, rabolnak, fosztogatnak, falkákba verődve próbálnak életben maradni a háborús körülmények között, de akik végül képesek lesznek felülemelkedni a társadalmi események által generált ördögi körökön, a jogosnak tűnő sorozatos vétségeken. Hosszan vitatható, hogy az erkölcsi vétségek mikortól számítanak elítélendő bűnnek, hogy van-e a bűnnek olyan formája, ami megérthető vagy akár elfogadható lehet, hogy milyen körülmények között nyerhetnek létjogosultságot azok a cselekedetek, amelyeket a törvény jogosan elítél.
Szóval, adott egy kitűnő forgatókönyv, és adott egy ehhez minden tekintetben méltó partitúra, Dés László remekműve, aki joggal közkedvelt mind a kritikusok, szakértők, mind pedig a nagyközönség körében, és aki olyan zenei világot teremtett ennek a történetnek, melyben az említett erkölcsi kérdések a tudatos szinteken túl is elmélyülhetnek, távlatokat kaphatnak. A Ko­lozsvári Magyar Opera Béres László által rendezett előadása mégis több ponton hiányérzetet kelt a nézőben, úgy épülnek egységgé benne a zenei és prózai jelenetek, hogy nem mindig erősítik egymást, nem tudnak ívet adni a történetnek.
Az előadás legproblematikusabb pontja, hogy a szereposztás nagy részét amatőrök alkotják, akiktől per­sze nem is várható el, hogy profi színészekként játsszanak, hiszen még gyerekek. Látha­tóan betanult mozdulataik, ki-kipillantásaik a közönségre mégis minduntalan kizökkentik a nézőt, nem engedik emocionálisan kapcsolódni az eseményekhez, pusztán egy mély problémakör illusztrációjának láttatják a történetet. Ez különben is jellemzője a zenés színház műfajának, melyben a zene az érzelmek világát illusztrálja, a prózai részek pedig a történetet próbálják ábrázolni, áthidalni az utat zenétől zenéig, érzelemtől érzelemig. Ritkán tapasztalhatjuk, hogy úgy játszódik le, olyan átéléssel történik meg egy zenés produkció, hogy ne érjük benne tetten a megszerkesztettséget, a műfajbéli manírt. Általában, ha a történet megfelelő mélységben  kibontott, a zene tűnik fölöslegesnek, ha a zene van a központban, a történet szorul túlságosan háttérbe.
Kétségkívül nagyon nehéz feladat lehet ennek a hármas kihívásnak – a történet a maga rendkívül fontos kérdéseivel, Dés markáns zenei világa és a harminc gyerek – olyan szinten eleget tenni, hogy semmi se hagyjon kívánnivalót maga után. Az előadásbeli felnőtt színészek sokat tettek azért, hogy ezek a szerteágazó dolgok egységessé, a viszonyok érthetővé váljanak, külön kiemelendő a szentgyörgyi Farkas Loránd játéka, aki nemcsak énekhangja által remekelt, de egész színpadi jelenlétével tartást adott a gyermekjeleneteknek, olykor partnerek nélkül is cipelni tudta az előadást.