Ettől a felirattól ugyan nem válik értékesebbé az épület, hiszen a ház nem Gábor Áron szülőháza helyére épült, sőt: a tábla sem ide volt eredetileg illesztve. A Gábor Áron-kultusz második hullámában, a csupán négy esztendeig tartó kicsi magyar világ idején – mert a székely nemzet hősének szülőfaluja nem tudta összegyűjteni a szük­séges összeget, hogy az első világháború idején kiírt pályázat nyertesének, Istók János szobrászművésznek alkotására a bronzba öntés költségeit előteremtse – csupán annyi­ra futotta a helyiek erejéből, hogy egy márványtáblát készítsenek, mellyel a Gábor Áron szülőházának feltételezett helyét megjelölték. A táblát egy alacsony kőobeliszkre szerelték, az út szélén kis parkot alakítottak ki körülötte – e hely lett volna, hol évente legalább háromszor, március idusán, Gábor Áron születésnapján és halála napján koszorúznak. Csakhogy a kom­munisták nem nézték jó szemmel a magyar múltat idéző emlékünnepségeket, valamikor a hatvanas években a parkot felszámolták, az emléktáblát eltüntetni viszont nem volt merszük, hiszen az a bereckiek körében olyan méretű ellenkezést váltott volna ki, amit a hatalom, bármennyire is erős lett légyen, félt megkockáztatni. Pár esztendővel később a Gábor Áron-szobor állításáért indított aláírásgyűjtést már el tudták fojtani, ehhez elég volt a két kezdeményezőt, Balogh Gyulát és Balogh Lászlót néhányszor a Securitatéra beidézni, megfenyíteni, folyamatosan zaklatni. A Berecki Ifjú­sági Egyesület által állított tábla azonban maradt, felkerült az időközben az egykori emlékpark közelében épült lakóház oldalára.
Hogy eme épületnek az elkövetkező évtizedek során hogyan alakult sorsa, teljességgel érdektelen. Magántulajdon, gazdája sok éve bocsátotta áruba – sikertelenül. Gondját sem nagyon viselte, nyaranta a ház homlokzatán levő táblát csak az elhanyagoltan felnőtt bokor félrehajtott ágai közt fedezhette fel az, aki tudta, hol keresni. És most hirtelen gazdára talált az épület, nem is akárhogyan: értékén felüli áron. Ebben segített az az internetes hisztéria, mit valamely tájékozatlan maradékországi indított el. Vagy – amennyiben hinnék az összeesküvés-elméletekben – éppen a tulajdonos. De lényegtelen végső soron, honnan és kitől eredt a gyűjtéssel való házvásárlás ötlete, melyhez egy egykor jobb sorsra érdemes egyesület – anélkül, hogy tájékozódott volna, milyen ügynek áll szolgálatába – biztosította az intézményes hátteret, elindítva egy hamis mozgalmat. Hiába jelentek meg a valós és a virtuális térben az ez a ház nem az a ház jellegű tájékoztatások, hiába válaszoltam jómagam is – a tavalyi Gábor Áron Emlék­év szervezőjeként, a háromszéki Gábor Áron-emlékhelyek történetének feldolgozójaként többen úgy gondolták, hű adatokkal rendelkezem – tucatnyi telefonhívásra és levélre, rendkívül rövid idő alatt elkelt a berecki ház.
Nem sajnálom én a pénzt az eladó ingatlanától ily szerencsés módon megszabadult tulajdonostól, csak valahogy sántít a történet. Egy semmilyen szempontból nem értékes épület talált így gazdára, miközben Három­szék-, de akár Erdély-szerte a kulturális, történeti jellegű műemlékek, épített örökségünk meg­annyi kincse sorvad vagy éppenséggel pusztul el. Legjellemzőbb és legújabb példája a tehetetlenségnek a nagybaconi árkádos házé: nem került sem egyesület, sem ernyőszervezet, sem a világra kiterjedő szövetség, mely gyűjtést indítson megvásárlásáért, megmentéséért. De menekíteni kellene Bölöni Farkas Sándor szülőházát, a kökösi zsellérházat, Kézdivásárhelyen a Turóczi Mózes-házat, és a sor talán a végtelenségig folytatható, hiszen Háromszék minden településén akad akár több olyan épület is, melyet az enyészettől menteni kellene. Nem hamis hisztériakeltéssel, esetleges kezdeményezésekkel, de alaposan kidolgozott terv szerint. Hiszen múltunk tárgyi emlékeinek megőrzése a nemzetstratégiának is része, s az autonómiaküzdelemnek is.