Azon a tájon már bizonyára nincsenek míves Kelemenek, akik a követ – ha várfalba is építik – igyekeznek természetes anyagokkal megkötni, hogy évszázadok múltán is álljon a fal. Nem is beszélve az áldozatról, amelyről halhatatlan balladánk szól.
Nem, ma cementbe kevernék Kőmíves Kelemenné „gyönge hamvát” is, sok milliárd lejjel együtt. Cementbe, hogy a megmaradt kőfalak romos, ám még abban az állapotukban is történelmet-mondát idéző patináját felváltsa a „turistabarát” – talán pontosabb, ha azt mondjuk: turistahülyítő, turistanyúzó – betonvilág. Aminek szorításában a kő is hamarabb szétmállik – akár a hely szelleme.
Déva vára, a ma még igazi építőtelepként működő egykori erőd – a beruházás nagyszerűségét fennen hirdető kék tábla szerint – uniós és helyi közpénzből ez év augusztus 12-én „újjászületve” nyitja meg kapuit a turisták előtt. Félő, hogy ez az újjászületés valójában egyben Erdély egykori stratégiai kapujának pusztulása, a sínen közlekedő sodronyköteles üvegkalitkában a vulkanikus hegykúpra érkező turista fülébe nem jut el a ballada kezdő sora sem, miszerint „Tizenkét kőmíves összetanakodék...” Itt tanakodásra nem lesz idő, a ma még viperaveszélyes hely (milyen hatékony az ilyen figyelmeztetés, a már rozoga, ideiglenesen összeácsolt turistaállványokról bizonyosan senki nem lép a vár földjére, hogy – mondjuk – Dávid Ferenc celláját megközelítse) szépen kilépcsőzött, netán csúszásgátlóval ellátott útvonalon lesz bejárható. A kövek – amelyeket beépítenek – szétporladnak a cement szorításában, a műanyag csatornarendszert elfödi majd a mintásan kirakott térkő...
Még jó, hogy a távoli érchegység fenséges gerincívének látványát nem zavarja semmi, a dévai tömbházrengeteg mint megannyi játékkocka hever a hegy lábánál.
