Azon a hajnalon megtaláltam a földkerekség legszomorúbb táját. Az a fajta hajnal volt ez, amelyiken a kazánházfüsttel egyszerre oszlik szét a fény is az égen. Valahol a külváros külvárosában kódorogtam, egyszer csak egy hosszú betonlépcső előtt találtam magam, felmentem rajta, és ott volt: a földkerekség legszomorúbb tája.
Szélesen és kopáran terült el előttem, a több száz lakásnak otthont adó panelházsor megalomániás, szocreál atyáskodással ölelte körbe a nagy semmit, és tényleg, a tökéletesen üres, szürke betonplaccon kívül nem volt ott egyéb, hacsak a közepén álló szőnyegporolót nem számítjuk. Kérgesen rozsdálltak a csövei, egészen barátságosnak tűnt, átvágtam hát a betonplaccon, felültem a szőnyegtartóra, lóbáltam a lábam. A panelházsor földszintjén valamikor üzletek működtek, üres polcok meg próbababák látszódtak a kirakatüvegek mögött, a falakon salétromfoltok rágták a vakolatot; nemsokára erősödni kezdett a fény, testesedett, sárgult, de a betonplacc hamufakóságát képtelen volt feloldani, ezen a helyen örök álmot aludtak a színek. Proli volt a környék és lepukkant, én mégis otthon éreztem magam, ide tartoztam, egy ilyen tájban volt a helyem. Itt-ott villany gyúlt vagy ablak nyílt, éledezett a panel, cigit vettem elő, és a negyedik-ötödik slukknál elhatároztam, elköltözöm a bérházból: bármennyire is le van lakva, bármennyire is elporladtak homlokzatán az ornamensek, még mindig túl szép nekem, plusz a lakás falai meg a parkolóban az a tragacs is eleget hallott-látott már, most meg folyton visszaöklendeztek mindent, elég volt, viszlát. Az ég alján, közel a látóhatárhoz egy repülőgép tűnt fel, épp elrugaszkodott a földtől, behúzta futóművét. Jelzőfényei sűrűn pulzáltak, mintha kacsintani akarnának nekem, én meg arra gondoltam, ha majd egyszer véletlenül földet érek, vajon mi lesz velem?
