Nem az utat néztem, a szétvetett combjaid,
nem a kezed a sebváltón, a gyereket a visszapillantóból.
A felhőt néztem, azt a trombózisos eret az égbolt kék szívén,
ahogyan tágul, robbanni kész, mi mégis távolodunk tőle.
Nem baj, hogy idegen vagy, megsimogatlak,
a fejeden a foltokat, most jöttél meg a rákból,
mintha az egy szégyellnivaló munka lenne.
Meg kéne szüljelek újra, hogy fölsírj végre rendesen,
ha ütlek.
Nem beszélgetni akartam,
csak egy jelet kerestem a beszédhez,
egy táblát, mégis merre kanyarodjak,
ha madarak szedik fel a hazafelé vezető utat,
de legalábbis azt a szót, hogy haza.
