A május 28-ai Háromszékben Erdély mint gyémánt címmel megjelent cikkre reflektálnék.
Teljes mértékben egyetértek Sorin Mitu kolozsvári történész megállapításával, mely szerint Erdély egy van, sajátosan egységes entitás, amely Kós Károly szerint a különböző kultúrák kölcsönös egymásra hatása révén jött létre.
Ebben az összefüggésben a transzszilvanista mozgalom létjogosult, a normalitást jelenti. Erdélynek újra fel kell fedeznie egységét, önállóságát – a kultúrák és nemzetiségek egyenértékűsége, az erdélyiek összetartozása, a kölcsönös bizalomra épülő erdélyi identitás alapján.
Erdély sorsa nem román- vagy magyar kérdés, hanem az erdélyiek kérdése, annak tudatosítása, hogy Erdély csak egy van, és nem tartozik szervesen sem Magyarországhoz, sem Romániához, senkinek sem gyarmata vagy feuduma, hanem Európa gyémántja, Móricz megfogalmazásában: tündérkertje.
Mitu helyesen állapítja meg, hogy az erdélyiségnek, a transzszilvanista mozgalomnak nem valamivel vagy valakikkel (Regáttal, Bukaresttel) szemben kell érvényesülnie, fejlődnie, hanem természetes mederben, saját földrajzi, történelmi, néprajzi, jellemzően toleráns vallási élete és nem utolsósorban önálló gazdasági élete kontextusában.
A fentiek jobb megértését és gyakorlatba ültetését segítené Kós Károly 1929-ben írt és 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában Kolozsváron megjelent Erdély című kultúrtörténeti vázlata, amely napjainkban rendkívül időszerű és tudományos alapot biztosít a transzszilvanizmus számára. Éppen ezért nélkülözhetetlen újabb kiadása, lefordítása román és német, illetve angol nyelvre.
Kós Károly kutatása igazolta, hogy van erdélyi kultúra, amelyet minden emberi észjárástól különböző gondolkodásmód és világszemlélet, temperamentum és mentalitás, az úgynevezett „erdélyi lélek” jellemez, és amelyet a különböző hatalmi, nacionalista, beolvasztási törekvések nem tudtak megsemmisíteni.
Egyre többen vannak, akik Erdélyt vallják egyetlen hazájuknak, akik képesek túllépni az impériumváltozások Erdélyre nézve nemkívánatos történelmi tényein, traumáján.
Az erdélyiség, kolozsváriság vagy akár székelyföldiség azt jelenti, hogy mindegyik kultúra egymás mellett éli életét, megőrizve a maga egyéniségét, sajátos jellegét úgy, hogy egyik sem próbálja a másikat a maga képére átformálni. Így „más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli” (Kós, 1934. 88.).
Az erdélyiség mint normalitás alapját a megmásíthatatlan és örök természeti adottságok (amelyek megvédése hangsúlyosan időszerű feladat!), a közös sors és az élettel való közös küzdelmek képezik.
Összegezve: Erdély sorsa, jövője jórészt Erdély népeitől függ, Erdély azoké, akik ezt a földet, sorsot vállalják, az erdélyiség szellemében cselekednek és építkeznek, így válhat Erdély mint sikeres régió Európa gyémántjává.
Ambrus Zoltán, Sepsiszentgyörgy
