1914–1976
Édesapja, Ferencz Dénes Csíkszentdomokoson született, tanulmányai elvégzése után a mezőgazdasági minisztérium kolozsvári kirendeltségénél vállalt tisztviselői állást. S hogy Székelyföldtől mégsem szakadt el, annak tudható be, hogy miután megismerte és nőül vette a sepsiszentgyörgyi Téglás Annát, felesége szülővárosába költözött.
A mai Martinovics utcában lévő családi házban laktak az anyóssal és a két sógornővel együtt. A három Téglás lány kis kézműipari vállalatot működtetett, ahol csipkéket, díszpárnákat és más – akkor divatos – kézimunkát állítottak elő és árusítottak saját üzletükben. Emellett nyitott Ferencz Dénes is egy bőripari termékeket árusító üzletet. Magda és Gizella után harmadik gyermekként született meg Zoltán 1914. június 17-én Sepsiszentgyörgyön. Gyermekkorát már beárnyékolta az első világháború és az azt követő impériumváltozás, de annyira még futotta a család erejéből, hogy a jó tanuló kisfiút iskoláztassák.
1931-ben érettségizett huszadmagával. Hogy az érettségitől az egyetemre való bekerüléséig eltelt évek alatt mi történt, próbálkozott-e főiskolára bejutni vagy valahol dolgozott, hogy pénzt gyűjtsön az egyetemi évekhez, az adatközlőtől nem sikerült megtudnunk, csak annyit, hogy miként annyian mások, az impériumváltozás után ő sem tudta hazai egyetemen folytatni tanulmányait. A Debreceni Tudományegyetem Orvosi Karán tanult a bécsi döntés előtt, majd azután is egy ideig, hiszen a neve nem szerepel a kolozsvári egyetem 1942-ben kiadott évkönyvében az orvostanhallgatók között. Valamikor aztán csak hazajött, mert a párját ritkítóan szép diplomát a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemtől kapta. Ebből megtudjuk, hogy a „dicső és kiváló FERENCZ ZOLTÁN doktor úr, aki életének 30. évében református keresztyénként a háromszéki Sepsiszentgyörgyről, tudományokban felkészülvén és az előírt hivatalos előadásokat végighallgatva az Orvosi Akadémián jártasságáról tanúságot tett, tudásban is kitűnvén, kéri tőlünk, hogy neki az Akadémiai Doktori címet adományozzuk… Keltezett Magyarország szabad királyi városában, Kolozsvárt szeptember 11-én 1944-ben.” Aláírja Miskolczy Dezső professzor mint az egyetem rektora, Haynal Imre professzor dékán és Faragó Ferencz jegyző.
Meg sem száradhatott a tinta a frissen szerzett diplomán, azonnal beosztották a már visszavonulóban lévő magyar hadsereghez, ahol orvosként dolgozott. Többször elmesélte első „hadi élményeit” a családtagoknak, így fennmaradt, hogy első orvosi beavatkozása egy sürgősségi gégemetszés (tracheotómia) volt, amelyről azt tanították ugyan, hogy sürgős esetben akár egy bicskával is el lehet (sőt, el kell!) végezni, de azért a fül-orr-gégész szakorvosokon kívül, azt hiszem, a nem sebészorvos idegenkedne az efféle feladattól.
A fronttal vonult ő is vissza, végignézve és -szenvedve a háború borzalmait egészen annak a végéig, hiszen csak Németországban, Ingolstadtnál esett amerikai fogságba. Ezalatt mint frissen végzett orvosnak mindenféle, elsősorban sebesülésből származó problémát kellett megoldania, ahogy lehetett. Mint érdekességet emlegette, hogy több német fogolytársának a hónaljbőréből kioperálta az SS tetoválást.
A fogságban nem volt rossz dolga, az amerikaiak nem bántak rosszul vele, és pár hónap után szabadon engedték. Döntenie kellett, hogy Németországban, Magyarországon marad, vagy hazajön Erdélybe. Az utóbbit választotta.
Érdemes együtt gondolkodnunk: Miként van, hogy a második világháború poklából megszabadult orvosok döntő többsége – bár egy részük éppen Nyugaton tartózkodott – a háború végével nem nyugat felé fordította szekere rúdját, ahol egész biztos, nagyobb karriert futhatott volna be, hanem hazajött a bizonytalanba, vállalva és végigélve a kisebbségi sorsot? Aztán eljött egy időszak, amikor sokan – a fiatalabb generáció tagjai – itt hagyták biztos állásukat, anyagi javaikat, és Nyugatra települtek, megnyitván a sort az utánuk következőknek, akik egyféle Kánaánnak képzelték az ottani életet, itt hagytak szülőket, otthont, szülőföldet, és gyarapították a kivándorlók sorát. Nem az én tisztem az okát keresni, csak mint jelenséget említem meg Ferencz doktor hazatérése kapcsán.
A szentgyörgyi kórházban kezdett belgyógyászként dolgozni, kiegészítve a háború utáni időkben egyedül maradt dr. Csulak Samu munkásságát, aki eladdig egymaga birkózott meg a különböző belgyógyászati esetekkel. Húsz-húsz ágyon osztozva látták el a betegeket. Úgy látszik, igaz volt, amit a diplomájába írtak, hogy „tudásban kitűnvén, jártasságból tanúságot tett”, mert minden előképzés nélkül, autodidakta módon képezve magát jó belgyógyász, kitűnő diagnoszta lett. Egy fiatalabb kollégája, akivel valamikor együtt dolgozott a nyugdíj-megállapító bizottságban, mesélte el nekem, hogy bámulatosan ráérzett a betegségre, és feltűnően jó diagnózisokat állított fel.
Nemsokára Csulak Samu helyét megint Koczka Árpád vette át az osztályvezetői poszton, majd más orvosokkal, főorvosokkal egészült ki az osztály, de ő megmaradt a belgyógyászat osztályos orvosa egészen betegnyugdíjaztatásáig. Pesten maradt testvére küldte az Orvosi Hetilapot más szakfolyóiratokkal együtt, azokból képezte magát folyamatosan. Hobbija a mestersége gyakorlása és a szakirodalom olvasása mellett az úszás volt.
Adatközlőm szerint talán az egyetlen orvos volt, aki nem fogadott el hálapénzt, de egy öreg, hajléktalan cigányt minden évben hosszabb időre befektetett, hogy melegben vészelje át a telet.
Későre nősült, és sajnos családi élete nem volt zavartalan.
1954-ben született egyetlen fia, László, aki mint jó sportoló testnevelési főiskolát végzett, majd a diploma megszerzése után kitelepedett Németországba, ahol tanárként és edzőként dolgozik ma is.
Dr. Ferencz Zoltán 1976. november 26-án hunyt el. Hamvai a református temetőben nyugszanak, emlékét egy kopjafa, László fia és Zoltán unokája, azok családja őrzi.
Dr. Nagy Lajos