Történtek mindezek emlékezetem szerint november elején. Beszállásolásunk alatt parancsnokunk megszemlézte a Dunának partjait. Látván, hogy nagyobb ellenséges csoportok ácsorognak túlon, s több csolnak és tutaj van kikötve, azonnal intézkedett. Az itten szélesen hömpölygő Duna közepén egy kis szigetet fedezett fel, amelynek azonnali elfoglalását rendelte el előörsi szolgálatra. A sziget elfoglalásához szükséges szállító csolnakok a lakosságtól, nem minden erőszak nélkül, de előállíttattak s a negyedik századunk megszállta azt. Itt árkok ásattak, mellvédek emeltettek az odarendeltek biztonága végett. Álgyúinkat a Duna partra ástuk bé. Másnapon a Duna partra is állítottunk ki csólnakokat, hogy az oda-vissza kapcsolat meglegyen. A századok naponta váltották egymást. Egy pár napig csend volt, de jól látthattuk, hogy a túlparton az ellenség napról napra gyarapodik. A napra már nem emlékszem, csak annyit tudunk, hogy mi, a 3. század voltunk előörsben, amikor olly zajok hallatszottanak túlról, hogy Pap Vilmos parancsnokunk tüzet vezényelt. Ez azt jelentette, hogy a parton lévőknek es ki kellett vonulni, leginkább azért, mert minden oldalról bosszút forraló és megsemmisítésünkre törő népek vettenek körül. Futaki létünk alatt gyakorlatilag nem került le rólunk az ancung egyenruha, a bagázsi bornyú. Nagyon kimerítő volt ez az igazi harczot nélkülöző szolgálat. Szerintem nagy fényűzés volt minket, a legképzettebb hadak egyikét, ehelyt tartani. Erre azt hiszem, hogy a vezetés es rájöve, mert november 20 táján az a parancs érkezett, hogy zászlóaljunknak mind a hat százada vonuljon Aradra. Futak megszállására más csapatokat rendeltek ki. Másnap Feketicsen csatlakozott az ötödik századunk, később Verseczről megjött a hatodik es. De parancsnoka, Boros százados más hatalmat kapott, mert oly vitézi tetteket hajtott végre, hogy Damjanics tábornok seregébe rendeltetett át, helyét Csík-szt.Imre-i Székely Elek honvéd százados foglalta el. Blomberg parancsnoksága alatt vala a verseczi dandár s ő azt tervelte ki, hogy átvezényli Temesvárra őket, ahol nyugton az osztrákok oldalára állhat át. Ezt megsejtvén Borsos kapitány és Székely Elek felvilágosítják a többi hadtöredékek parancsnokait, hogy Blomberg Jellacic pártjára szegődött. Ők a két Rukovina-féle csapattal és tűzérséggel maradtak A két gyergyai század tulajdonképp, mintegy előretolt helyőrségként, a mi verbászi táborunkat védte igen vitézül. Boros százados százada Damjanics mellett résztvett a lagersdorfi csatában, ahol igen kitüntette magát. Sok ráczokat leöltenek s mintegy 2000 szarvasmarhát és johot, több álgyúkat, fegyvereket s egy zászlót kitépének vala a menekülő ellenség kezéből. November 24. vagy 25-én érkeztünk meg Aradra, ahol Borsos kapitány, mint vezérkari honvéd őrnagy elbúcsúzott tőlünk.
Sokat töprengtem én azóta a mi Dél-vidéki kiruccanásunkon, s ma sem értem az ottani dolgokat. Mi, a Székely Határőrség I. ezredének a 2. zászlóaljaként a császárra és apostoli magyar királyra felesküdve, sokáig a fekete-sárga lobogó alatt menteltünk és harcoltunk, ha kellett, vérünket ontottuk, jobbára a bánsági, bácskai derék swábokért, akik becsületesen a magyar kormány mellé sorakoztak fel majdvalamennyien. Erre fel a császári reguláris hadsereg (mi is azok valánk) másik része azért harcolt, s meg tett mindent, hogy a swábokat szerb uralom alá kényszerítse. Bécsnek mindegy, ki uralkodik egy tartományon, csak a magyar ne. Ilyen vala tehát a mi császárunk és királyunk esküvése. 
Újból Aradon
Ezúttal es szívesen fogadott a város lakossága, bár szomorább hangulatban, mint átvonulásunk idején. A vár zárva volt, nemzetőr csapatok zárták környül. Különbség volt a múltkorhoz viszonyozva az es, hogy nem Új-Aradra, hanem Ó-Aradra szállásoltattunk bé. Aradon Macskássy honvédezredes parancsnoksága alá rendeltek. Húszonnégy órai pihenőt kaptunk.
Számomra megkeseredett ez a pihenő s az utána következő napok es. Ezredünk futárai, a zászlólalj feltöltésére érkezett határőrökkel együtt már várták érkeztünket. Én két levelet kaptam, egyet drága jó feleségemtől, a másikat József öcsémtől. Érthető, hogy elsőként a nőmtől érkezetet bontám fel.
„Kedves férjem Uram, drága Jánosom! Első soraimban es szomorú hírt kelletik tudatni magával. Ennek a hónak tízedik napján visszaadta lelkét teremtőjének a kend drága jó szűlő atyja, idősebb Gál János. Három napok után adtuk vissza gyarló testjét az anyaföldnek. Temetésén sok népek valának, különösen asszonyok és más fehércselédek, öregemberek, gyermekek, mert a férfinép java háborúzik. Vagy a határőr csapatokba, vagy nemzetőrnek állott. József, Ferenc és Mózes is éppeg csak hazajött utolsó utjára kisérni édesatyjokat. Tort nem tartottunk, mert szegények még nem vagyunk, de gazdagok sem. A leányka s a négy gyermek jól vannak, egészségesek, bár átestek ilyen olyan járvános gyermeknyavaljákon. Minden estve letérdelve imádkozunk kendért, hogy őrizze meg a Jóisten a csatatéren s egészségben térjen haza hezzánk. A soldja nekünk hátrahagyott részét minden hónapban kapjuk, nem szenvedünk szükséget. Vigyázzon magára! A Jó Isten áldását kérve maradok a messzi távolban a maga szerető Juliskája.”
József öcsém levele úgyszintén atyánk elhunytáról számol be, de elmondja még azt, hogy ő es beállt nemzetőrnek, a belbiztonságra vigyázó tartalék zászlóaljba vonult bé. Beszámol arról, hogy október 15-én Agyagfalván nemzetgyűlés tartatott, amelyen ők es részt vettek, együtt a Bukovinából hazatért zászlóaljunkkal Dorschner ezredessel az élen, akik alávetették magukat a nemzetgyűlés s a magyar kormány rendelkezéseinek. Az ezredes fejébe ennek jeléül egy honvéd csákót nyomtanak. Agyagfalván egy kiáltványt fogadtanak el, amelyben testvéreknek nevezik az Erdélyben lakó minden népeket, szászokat, oláhokat s békére szólítják őket… Eppeg. Ezek soha nem békélnek meg, olly hatalmas bennök a gyűlölet, amíg ki nem irtanak minket. Ha ma nem, há holnap.
Az aradi ostromig sebeinket nyalogatánk. Ápoltuk a betegeket, kötöztük a sebesülteket, járőröztünk, egy kicsit kipihentük magunkat. Kedélyeink is helyre állottak, a három hónapi alföldi, levegőtlen, poros, mocsaroktól mocskos, rossz ivóvizes, álmatlan élet után, amelyekhez mi, akik a hegyek között élünk, nem voltunk szokva. Aradról már látszottak a hegyek, a levegő is üdébb, frissebb leve. Bizony a fagyok es ránk köszöntenek, sok kéz, láb, fül csipetett meg. Ezúttal nem Új-Aradon, hanem Ó-Aradon táborozánk le.
December 2-án összegyűlt a haditanács Máriássy honvéd ezredes úr elnökletével, ahonnan parancsnokunk mérgesen, káronkodva, nagyon dühösen tért meg közünkbe, mondván, hogy ezek finggal akarnak piros toljást festeni. A tanácskozásra meghívottak egy része, élén Máriássy ezredes úrral a várnak legrövidebb idő alatti ostromlása mellett veteszkedett, azon indokkal, hogy minél hamarabb, annál jobb, lehetetlenné téve ezáltal, hogy a szándékról a várőrség tudomást szerezzen s felkészüljön az ostrom visszaverésére. A tanácskozók másik része aztat mondotta, hogy a várat okvetlenül meg kell ostromolni s bevenni, de csak akkoron, amikor az ehhez szükséges minden eszköz rendelkezésre áll (például ostrom álgyúk) s a harcoló legénységet felszaporítandják. Sok lúd disznyót győz, azonnali ostrom mellett döntöttek.
 (folytatjuk)