1815. június 9-én fejeződtek be a napóleoni háborúkat követő bécsi kongresszus tárgyalásai, melyek eredményeként nagyhatalmi megállapodás született a felforgatott Európa új határairól. A kongresszus eredményeként hozták később létre az európai konzervatív uralkodók az 1848-as forradalmakig fennálló Szent Szövetség rendszerét.
A Metternich elnöksége alatt összeülő kongresszus összehívásáról az európai államok 1814. május 30-a után állapodtak meg, amikor Napóleon az első párizsi békében lemondott a hatalomról, és visszavonult Elba szigetére.
A kongresszuson a Török Birodalom kivételével valamennyi európai állam küldöttei részt vettek, számos uralkodó – például I. Sándor orosz cár (ur. 1801-1825) vagy III. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1797–1840) – személyesen is megjelent, míg Nagy-Britanniát Wellington herceg, illetve Lord Castlereagh külügyminiszter, Franciaországot pedig Charles-Maurice Talleyrand képviselte.
Az oroszok európai hegemóniára, a poroszok minél több német fejedelemség bekebelezésére törekedtek, Ausztria korábbi birtokait akarta visszaszerezni, és általában véve minden hatalom igyekezett minél többet megtartani abból, amit az elmúlt két zavaros évtized során megszerzett. Abban a győztes koalíció tagjai egyetértettek, hogy Franciaországot az egyensúly érdekében nem szabad megalázni, ezért területét nem osztották fel. A kongresszus legnehezebb kérdése a lengyel és szász területek sorsa volt, melyek kapcsán az orosz, osztrák és porosz nagyhatalom képtelen volt megegyezni. Talleyrand ügyeskedésének következtében ez a vita 1815 tavaszára addig fajult, hogy kis híján újabb európai háború robbant ki.
A pusztulás szélére sodródó koalíciót végül – paradox módon – Napóleon 1815. márciusi visszatérése mentette meg, akivel szemben aztán egységesen sorakoztak fel a császárt korábban legyőző hatalmak. Miközben a Francia Császárság száznapos reneszánszát élte, a jövőbeli siker reményében a nagyhatalmak Bécsben megegyeztek arról, miként formálják át Európát. Először arról döntöttek, hogy a koalíció tagjai megtarthatják az általuk 1815-ig meghódított területeket: így osztrák kézen maradt az 1797-ben megszerzett Velencei Köztársaság területe, I. Sándor pedig megtarthatta az 1809-ben elfoglalt Finnországot és Besszarábiát. A finn területekért kárpótlásul a svéd uralkodó megkapta Norvégiát, míg a függetlenné váló Hollandiából egy belgiumi és luxemburgi területeket is magában foglaló királyságot szerveztek.
A lengyel kérdést végül kompromisszumok révén oldották meg: Ausztria az első felosztás során szerzett Galíciát tartotta meg, Poroszország Torún tartományt, a cár pedig a Varsói Nagyhercegség többi részét és a lengyel királyi címet. A német és itáliai államok sokasága okozta a legtöbb gondot a nagyhatalmak számára, de Metternich javaslatára mindkét esetben a régi területek és dinasztiák restaurálására, a nemzeti egység meggátolására törekedtek. A kongresszus ezenfelül még számos, egész Európára érvényes döntést hozott, 1815 februárjában például – angol hatásra – rendelkezett a rabszolgaság betiltásáról.
A fent leírt intézkedéseket a bécsi kongresszus 1815. június 9-ei záródokumentuma foglalta magában, melynek betűit aztán a kilenc nappal későbbi waterlooi győzelem ültette át a gyakorlatba.
I. Sándor, I. Ferenc és III. Frigyes Vilmos közeledésével egy konzervatív szövetségi rendszer körvonalai tűntek fel. A három uralkodó 1815 szeptemberében megalapította a Szent Szövetséget.
Tarján M. Tamás (A Rubiconline nyomán)
