A trianoni árulás emléknapja környékén újra meg újra olvasgatva a vonatkozó írásokat, verseket, összeszorult a szívem, s próbáltam elhessegetni a visszatérő gondolatot, de nem sikerült: így semmi értelme! – motoszkált makacsul bennem. Rájöttem: nincs.
Ahogy most vagyunk – tisztelet a kivételnek, azoknak a magyaroknak, akiknek tényleg „fáj Trianon” –, valóban nincs értelme az egynapos könnyet morzsolgató, nosztalgiázó megemlékezéseinknek. Valami hiányzik nemzetünkből. Maga a nemzet tűnt el? A lelke? Elkényelmesedtünk? Amit nem sikerült a kommunizmusnak, sikerült a globalizáció báránybőrébe bújt, mindent egyformává gyúró modern világhatalom farkasának? Mi történik velünk? Mi történik velünk, magyarokkal, székelyekkel? Miért van az, hogy már csak alig pislákolnak a lángok az óriási áldozatok árán őrzött igazi tűzhelyeken?
Valami eltűnt, valamit elvesztettünk. Nemcsak a 95 évvel ezelőttit, a Drágát, hanem sokkal többet, amit ideje, hogy újra megtaláljunk magunkban.
Oda kell gyűlni az igazi tüzekhez. Kell hagyni, hogy lángra kapjunk, s égjen le rólunk a burok, amibe belealtattak eddig. Meg kell idézni nemzetünk ősi szellemét, felvállalni a harcot szellemi, lelki, s ha kell, földi síkon is, mert másképp nincs értelme.
Gáspár Erika
