No igen. Ilyesvalamit vártam, s Bogdán Laci, Istennek hála, leírta. Zselyke köszönései című, bűbájosan kedves, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban őrzött Megyei Tükör-gyűjtemény 1973-as évfolyamában talált versével búcsúztam el Lajostól a világháló Facebook nevezetű találmányán, annak nyilvánvaló reményében, hogy így sokakhoz eljut az üzenet, és egy-egy megosztom-kattintással talán elosztjuk egymás között a fájdalmat. S azért is, mert egyebet szólni úgysem bírtam. A Laci sorai viszont lépésre segítettek, mert továbbmenni szótlanul semmiképp sem akarok, mert ennyivel mindenképpen tartozom. Ennél többel is.
Nem tudom hány, de elég sok esztendeje annak, hogy lomtalanítás volt a szerkesztőségben. Mert tudni kell, hogy a szobrokhoz hasonlóan a kéziratoknak is megvan a maguk sorsa. Régebben kiszedték, újabban számítógépbe írják, majd kinyomtatják, esetenként szakmai vagy másmilyen okokból közlésre alkalmatlannak találják, aztán közlik vagy sem, de nem küldik vissza, mindenesetre a lényeg ugyanaz: valamennyi a kukába, szerencsésebb esetben papírmalomba kerül. Szóval lomtalanítás volt, és az asztalon heverő, ki tudja hány esztendőre visszamenő napi kéziratcsomagok között a kezembe akadt egy papírlap. Vers volt, a Lajosé, a saját keze írásával, Kérdések címmel, amelyet ama december huszonharmadikán az első, a szabadság bódító érzését árasztó Háromszék a címlapján közölt. Valami nyolc évvel korábban volt egy, korabeli szóhasználat szerint míting, magyarabbul tüntetés Sepsiszentgyörgyön. A színház előtti téren. A hidegháború eszetlen fegyverkezése elleni, párt-szabta „tiltakozások” időszaka volt ez, amikor a gyárakból, az üzemekből egyenesen a helyszínre terelték az embereket, vagyis minket, az akkori pártlapok szerkesztőségéből az újságírókat, és végig kellett hallgatni, hogy a kapitalista-imperialista Nyugat a világ békéjére tör, de a népi demokrácia, a kommunista párt és egyebek... Minden szónok kedveselvtársazott, egyetlenegy ember szólt hozzánk így, hogy: „Tisztelt gyülekezet!” Akkoriban az ilyesfajta megszólításra fel kellett figyelni. És Magyari Lajos szépen, magyarul elmondta nekünk, hogy mekkora veszélyt jelentett és jelent a mindenkori fegyverkezés. Akkoriban az ilyesfajta szavakra kellett odafigyelni. Emlékszem, hogy kezdő, zöldfülű firkász és azon a héten tisztafej voltam, amikor a szerkesztőségben kettesben izgultuk végig a moszkvai, hála Istennek sikertelen kommunista puccsot, felhőtlen örömmel nyugtázva, hogy: „Kámunyizm kányec!”. Arra is emlékszem, amikor hónapok múlva szólt: lejárt a próbaidőd, itt maradsz, a miénk vagy. Azt sem akarom, mert nem tudom soha elfelejteni, hogy – már megint a szerkesztőségben –, hogyan drukkoltuk ki Vele és Áros Karcsival újabb aranyérmeinket a barcelonai olimpián. És azt sem felejtem el, hogy amikor szintén a kilencvenes évek elején nem magyar megyefőnököt ültetett (volna) nyakunkba a meglehetősen puskaporossá váló székelyföldi hangulat láttán kissé megtorpanó, kormányfője és belügyminisztere személyében Szentgyörgyre kiszálló bukaresti hatalom, Magyari húzta elő a keménykedő felek által elfogadott és a feszült helyzetet oldó ajánlatot. Az egyetlent, amelyikkel akkor, abban a helyzetben és abban a hangulatban meg lehetett és meg kellett állni a fal előtt.
Én az ilyesfajta emlékekkel megyek tovább. És Magyari Lajosnak ama decemberi keze írásával, amelyet az asztalon találtam, és amelyet ma is őrizek. Akár a keze fogását. Bogdán Lacit parafrazálva, ebbe tényleg nem kavarhat bele égi hatalom, földi teremtés annál kevésbé.
Isten adjon Neked csendes nyugodalmat, Lajos!