KármentőHáború vagy béke?

Minekutána a törvényszék már 2004-ben megítélte az ingatlant az örökösnek, lehetett arra számítani, hogy eljön a visszaszolgáltatás pillanata, s fel lehetett volna készülni a helyzetre. A kastélyban működő Árkosi Kulturális Központ fellebbezett, perek sorozata indult, de 2012-ben megszületett a végleges ítélet. Akár abban a helyzetben is feltalálhatta volna magát a használó. Nem, akkor sem. Ehelyett mindenféle jogi kiskapuval próbálkozott, még a korrupcióellenes hatóságnál is feljelentette az ügyben eljárókat. A tulajdonba még nem helyezett tulajdonossal nem hajlandó párbeszédet folytatni, még most sem! A központ kezét mossa, a művelődési minisztériumra mutat, ő a gazda – a tárca viszont szabadkozik, nem ő van ott, hanem a központ.
A tulajdonossal való párbeszéd elutasítása öreg hiba, annál is több: vétek. Hiszen a legtöbb kérdésben tárgyalás útján zöld ágra lehetne vergődni. Az örökös nem viszi el a kastélyt Dél-Afrikába, ahol él. Nem is akarja eladni, bérbe adná. Legkézenfekvőbb az lenne számára is, ha mindenféle hercehurca nélkül átadhatná mostani használójának, amelynek kisujját sem kellene görbítenie, leegyszerűsítve, két papirost kellene aláírnia: egyet az átadásról, másikat a bérbevételről.
De nem így alakulnak a dolgok. Ha valakire kígyót-békát ráhordunk, ne csodálkozzunk, ha egy idő után nem akar szóba állni velünk, s előbb-utóbb kilakoltat, hiszen még Romániában is szentnek kell lennie a tulajdonjognak, és a bírósági végzést végre kell hajtani, ha késlekedéssel is.
A kastélyt nem az állam építette, az csak elvette. Most vissza kell adnia. Az igazságszolgáltatás kimondta a végzést. Most már hivatalnokokon áll vagy bukik az ügy. Előbb-utóbb úgyis át kell adni. S akkor hol lenne jobb? Kényelmesen a kastélyban vagy kinn, az utcán?
Lehet, még nem késő. Minden lehetséges, akár a jó megoldás is. De kérdés: meg akarjuk-e oldani békésen az ügyet? Vagy inkább oktalanul háborúzunk?!