A lej denominálása egyes elemzők szerint olyan társadalmi és gazdasági esemény volt, amely fel­ért a NATO-, illetve az uniós csatlakozással. Az akkori (és mostani) jegybankkormányzó szerint a román fizetőeszköz ezzel európai rangot nyert. Mugur Isărescu akkori optimista nyilatkozata ellenére a négy nulla levágása valójában technikai művelet volt, amely a különböző pénzügyi folyamatok tekintetében semleges lépés. Pszichológiai értelemben azonban – főként az árfolyamokat nézve – jelentős, hiszen nem mindegy, hogy 36 000, vagy 3,6 lejt kellett fizetni egy euróért. A hazai fogyasztók büszkék lehettek, hogy ilyen erős lett a lej, ám ettől még vásárlóereje egy jottá­nyit sem változott. 
De nézzük a konkrétumokat. Miközben tíz év alatt a lej 25 százalékot veszített értékéből az egységes európai valutával szemben, ebben az időszakban az infláció 60 százalékra rúgott. Ehhez képest a gyenge lej tizenöt év alatt – 1990 és 2005 között – sokkal többet veszített, hiszen 100 lejről 30 000 lejre növekedett az árfolyam, igaz, az infláció több ezer százalékra volt tehető.
A hiperinfláció leszorításában, az éves ráta egy számjegyűvé tételében megfogalmazott akkori remények tehát csak részben valósultak meg, hiszen egyéb gazdasági folyamatok is bezavartak. A 2008-ig tartó gazdasági növekedés ugyanis a válság miatt négy évre megtorpant. Az árfolyam tekintetében, ha a válság előtt csaknem 3 lejig csökkent az euró értéke – ilyen alacsony szintre még a jegybankelnök sem számított –, a válság kezdetén a kemény lejt nem kevesebb, mint húszmilliárd eurós IMF és más nemzetközi kölcsönnel kellett megsegíteni. Vagyis a nemzeti valuta tényleges vásárlóerejének növekedését később jelentős adósságtörlesztés terhelte meg, ami a megszorító intézkedések egész sorát kényszerítette ki.
Érdekes az is, hogy a kemény lej megszületésénél min­denki arra számított, hogy alig hét évig lesz szükség rá, az euró bevezetésének céldátuma ugyanis ezt sugallta. Ám egy ideje céldátumról sem beszélnek az illetékesek.