Legutolsó lakója Teleki Ilona grófnő volt, aki 1944-ben a román és orosz hadsereg bevonulásakor kénytelen volt elmenekülni birtokáról. Miután a kommunizmus első évtizedeiben működött benne óvoda, kultúrház, téesziroda, a hatvanas évektől teljesen sorsára hagyták, vége a teljes megsemmisülés lett volna. A visszaszolgáltatást követően az örökös, Maria Konradsheim bárónő, Teleki Ilona lánya a kastélyt a hozzá tartozó területtel együtt átadta a Bonus Pastor Alapítványnak, és ettől kezdve új fejezet nyílt a birtok életében. Habár a tetőszerkezet kijavításával és a kastély újrafödésével sikerült megállítani a pusztulást, továbbra is jócskán van tennivaló a teljes restaurálás érdekében.
A kastélyt elhagyva, a domboldalon felfelé kapaszkodva többszintes épület magasodik előttünk. Ez volt egykor a magtár, amelynek kibővítését követően az erdélyi református mentőmisszió a Bonus Pastor Alapítvánnyal közösen létrehozta azt a terápiás központot, ahol szenvedélybetegek számára nyújtanak segítséget függőségeiktől történő szabadulásuk érdekében. Az épület bejáratánál dr. Horváth Levente lelkipásztor, a mentőmisszió vezetője fogad, és ebédidő lévén máris betessékel az otthon ebédlőjébe. A látogatóba érkező háromszéki lelkészek ekkor ismerkednek meg a negyvenes éveiben járó Józsival, illetve szakácstudományával, hiszen az általa főzött ízletes ebédet tálalja fel számunkra. Tőle tudjuk meg, hogy ő lényegében az otthonban lakó gondozottak egyike, akik kilenc hónapon keresztül részesülnek abban a terápiában, amely szabadulást hozhat számukra függőségükből. Az otthonnak jelenleg tizenegy lakója van. Józsi nyíltan és gátlások nélkül beszél önmagáról, hogy szenvedélye miatt miképpen csúszott félre az élete. Ekkor döntött úgy, hogy beköltözik a magyarózdi otthonba, és most, hogy már a terápia végéhez közeledik, úgy érzi, sikerül új életet kezdenie. Azóta felfedezte önmagában a szakácsmesterség iránti affinitását, és már ígéretet is kapott, hogy miután elhagyja az otthont, munkába is állhat szakácsként.
Bizony, ilyen csodák is történhetnek Magyarózdon, gondolja a látogató. De nincs sok idő az elmélkedésre, mert rögtön ebéd után „átvesz” bennünket a központ egy másik lakója. A 18 éves fiatalember, Huni mutatja be nekünk az épületet és az ott folyó tevékenységet. Az otthon tetőterében kialakított kápolnában érdeklődve hallgatjuk beszámolóját. Megtudjuk: gimnáziumi tanulmányait szakította meg annak érdekében, hogy beköltözhessen az ózdi otthonba, és a kilenc hónapos terápiát követően szerencsejáték-függőségétől szabadulva térhessen vissza az iskola padjaiba. Elmeséli, miképpen alakult ki ez a függősége, szégyenérzete hogyan tette elviselhetetlenné az életét, és hogy miután már hét hónapot eltöltött Ózdon, tudatában van annak: soha többé nem ülhet játékgép elé, még egy ártatlannak tűnő sportfogadást sem köthet, miként az alkoholfüggő sem ihat többé egyetlen korty szeszes italt sem, ellenkező esetben fennáll a visszaesés veszélye. „Itt megtanultam: tu­lajdonképpen életem végéig függő maradok, de ugyanakkor azt is, hogy hogyan élhetek együtt ezzel a függőségemmel anélkül, hogy rabja maradnék” – fogalmazza meg következtetését. Huni előadásából megismerjük az otthon lakóinak életét, amelynek minden mozzanata lénye­gében terápiás jellegű, legyen az csoportos beszélgetés, személyes tanácsadás, beszélgetés az alapítvány valamelyik esetkezelő munkatársával (mentorral), vagy éppen munka és szabadidős tevékenység. Fontos eleme a terápiának, hogy a csoport tagjai odafigyelnek egymásra, visszajelzéseket küldenek, egymást támogatják. Egy-egy nap végén például, ha valaki akaraterejét megfeszítve teljesíti egy vállalását, kijelölik a nap hősének, ezzel is biztatóan hatva rá. Minden, ami az otthonban történik, pozitív irányba mozdítja el a szenvedélybeteg személyiségének fejlődését, segítséget nyújtva neki az önismeretben, a felelősségvállalásban és rejtett képességeinek felfedezésében.
Dr. Horváth Levente, a mentőmisszió lelkész-igazgatója néhány mondatban ismertette a terápia lényegét: „Ez egy csoportterápiás otthon, itt azt szoktuk mondani, maga a csoport gyógyít, dinamikája az együttlét, az egymásra figyelés. Legyen az szenvedélybeteg vagy munkatárs, együtt épülünk fel, együtt jövünk ki a gödör aljáról, és tapasztaljuk meg Isten kegyelmét is ebben. Az egymás iránti szeretet és tisztelet, egymás megértése az, ami gyógyít ezen a helyen.”
Távozni készülünk, de még búcsúzásunk előtt teljes egyetértésben Hunit választjuk a nap hősének. Látogatásunk véget ér, de annak nyomán, amit láttunk és hallottunk, tudjuk jól: hősök ők ott Magyarózdon mindannyian, akik képesek szembenézni és harcolni önmagukkal, ezt a küzdelmet fel nem adni azért, hogy káros szenvedélyüktől szabadulva ismét teljes értékű életet élhessenek. És hősök azok is, akik ebben segítséget nyújtanak, mert meggyőződéssel vallják, hogy mindenki számára van remény.