A csata története kimaradt a tankönyvekből, ezért lássuk, mi is történt. 895-től kezdve honalapító őseink fokozatosan megszállták a Kárpát-medence akkoriban lakható területeit. A törzsek végleges letelepedésével párhuzamosan Árpád gondosan kiépítette az ismert „gyepürendszeren” alapuló, hézagmentes határvédelmi hálózatát, melyen belül megszervezte az új, Európában egyedülálló alapokon álló szilárd, de ekkor még fiatal államot.
A germánság jól látta, hogy a keleti-délkeleti előterében micsoda fontossága van a Duna-Kárpát tájegységnek. Ha e térben egy újabb, jelentős katonai erőt képviselő nép ver gyökeret, mint ahogyan ezt Árpád népe tette a szeme előtt, ez létében veszélyeztetheti, mert onnan nyugat felé nyitott kapu vezet a germánság életterébe. A hunok és avarok fojtogató évtizedeinek nem szabad megismétlődniük – vélték a császárutód IV. (Gyermek) Lajos tanácsadói, ezért egy megelőző háborút ajánlottak a királynak. Lajos udvarában még élt az emlékezet, jól ismerték a lovasnépek szokásjogát, miszerint a legyőzöttek határterületét maguknak igényelték saját határvédő berendezéseikhez. Miután még Német Lajos (805–876) az Ostmark területét minden esetben Pannóniának és sohasem Bajorországnak jelölte meg irataiban, határtalan aggodalommal várták, hogy mikor hivatkoznak Árpádék ezekre az örökölt területi jogaikra. Árpád lovas tumánjai szinte évente, de néha többször is egyazon esztendőben, már kilenc hadjáratban tágították érdekterületüket nyugati irányba a 895 és 907 közötti évek alatt. Azt sem tudták megakadályozni, hogy kegyencüket, Morvaországot 905-ben letöröljék Európa térképéről, és ennek keleti részét beépítsék birodalmukba. Ott azóta Árpád legkisebb fia, az alig 13 éves Zsolt volt a kormányzó.
Amikor Árpád egyik lovashadteste 906-ban már Szászországba is ellátogatott, elhatározták, hogy elébe vágnak az esetleges megtorló támadásnak. Ezért egy hatalmas, 100 ezer fős egyesített frank-bajor sereget toboroztak össze, és annak fővezéréül az addigi őrgrófot, a bajor Luit­poldot nevezte ki Lajos király. Luitpold egyesítette a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságát, s ezért hercegi rangot kapott a királytól. Gyermek Lajosról tudni kell, hogy 905-ben Berengár, Itália királya megvakíttatta. Berengár ugyanis Itália északi részét is szerette volna meghódítani, de hódítási mámorában éppen a magyarok akadályozták meg. A főurak Gyermek Lajost hívták uralkodni, akit Berengár elfogott.
Árpád nyugati gyepűi kitűnően ellátták szolgálataikat, s jó előre jelezték a sereg gyülekezését. Árpád idejekorán riadóztatni tudta tumánjait (egy tumán – magyarul tömény – 10 ezer fő). A fővezérséget egyúttal saját maga vette át, míg három fia: Tarhos – 43 éves, Üllő – 41 éves és Jutas – 35 éves, – egy-egy lovashadosztályt vezettek a csatába.
A magyar csapatok az ellenállást már messze nyugaton, Pozsony előterében felvették. Árpád terve szerint mindenáron meg kellett akadályozni, hogy a háromfelé tagolt ellenséges erők egyesülten léphessenek fel a számszerűleg jóval gyengébb magyar hadsereggel szemben. Ezt csak úgy tudták biztosítani, ha az első mozzanatban a folyóátkelést egyedül lehetővé tevő hajóhadat kikapcsolják. Ezért a csata első napján, 907. július 3-án taplós nyilazással fölgyújtották a német hajókat, miközben „búváraik” megfúrták és elsüllyesztették a legerősebb német hajókat. Sieghardt – a parancsnok – maga is csak néhány hívével tudott nagy nehezen elmenekülni, hogy sietve Ennsburgba menjen, ahol a király nyugtalan kíváncsisággal várta a győzelmi híreket.
A második mozzanatban Árpád minden erővel rázúdult a gyengébbik, déli ellenséges oszlopra, azt körbezárta, és 4-én és 5-én teljesen felőrölte.
Árpád diadalittas harcosait ismert bőrtömlős pontonjai segítségével éjszaka átúsztatta az északi partra, ahol  élethalálharcban, kétnapos küzdelemben sikerült Luitpold seregét is megsemmisíteni. A német hadsereg irtózatos csapást szenvedett. Maga a fővezér is életét vesztette a csatában és ezrével a hadoszlop lovasai. A kisszámú menekültet a magyar könnyűlovasok könnyűszerrel utolérték és levágták. Ennsburgig érve színlelten visszavonultak. De amint a vár őrsége üldözőbe vette őket, villámgyorsan megfordultak és azokat is felkoncolták. Erre a király sietve elmenekült, és Passauig meg sem állott.
Páratlan győzelmük után a magyar tumánok mélyen előretörtek nyugatra, Árpád az ország határát a hun és avar határral egybeeső Enns folyónál jelölte ki. Nyugat és Kelet hatalmát az Enns folyó választotta el, amely aztán 955-ig lett határfolyó, és nyújtotta a védelmet Magyarországnak.
Az egész terület német grófságait – hűséges uraikként – vazallusainak fogadták. Életükkel együtt meghagyták nekik vagyonukat, és rájuk bízták a területi közigazgatás szolgálatát is, de azért hadisarcot kellett a mindenkori magyar fejedelmeknek fizetniük.

CSÁMPAI OTTÓ
(felvidék.ma)