Ulfkotte előrebocsátja: „Én magam, aki jelen könyv szerzője vagyok, tettes voltam. Ahogy visszatekintek, korrupt voltam, manipuláltam és félretájékoztattam.” (36. o.) Csakhogy Ulfkotte nem magányos tettes. A könyvben idézett források szerint a német újságírók 66–74 százaléka korrupt. Így aztán nem csoda, hogy többnyire agyonhallgatás övezi a megvásárolt újságírókról szóló kötetet. Ám néhány könyvismertető mégis megjelent, némelyikük a Népszabadság legsötétebb korszakára emlékeztető hangnemben.
Mennyiért vehetünk újságírót Nyugaton? „Olcsóbban kapható egy újságíró, mint egy jó prosti. Pár száz dollár havonta.” (45. o.) Valóban olcsón prostituálja magát sok „kispályás” újságíró, de a dörzsöltebbje tudja, honnét dől nagy pénz. 2014-ben a berlini USA-követségnél 5 és 20 ezer dollárt pályázhattak, akik Washington céljainak megfelelő propagandát írtak a németek számára. A könyvből kiderül, hogy a futtatott német újságírók többsége korrupt. Ulfkotte és kollégái például az ománi szultán mesébe illő vendéglátását élvezték, dús ajándékait fogadták el. Cserébe kedvezően kellett írniuk az ománi diktatúráról. Az Egyesült Államokról vendéglátás és ajándék fejében úgyszintén „ománi szellemben” írtak. Minden alkalommal szerkesztőik jóváhagyásával, vagyis munkaadójuk cinkosságával. A szerző maffiamódszerként ítéli el ezt az „újságírói gyakorlatot”.
 Udo Ulfkotte a megvásárolt újságírók eseteit vizsgálta: mi a legfőbb oka annak, hogy mára ilyen mélyre süllyedt a németországi újságírás. A második világháború után, az ötvenes években egyre-másra alakultak Nyugat-Németországban az Egyesült Államok által finanszírozott amerikai–német egyesületek, társaságok, amelyek befolyásolásra szakosodtak. Németország befolyásolására. Erre a célra az amerikaiak megfelelő emberanyagot kerestek – és találtak is – német politikusok, iparmágnások és a közvéleményt formáló szerkesztők, újságírók között. Német állampolgárok, mint az amerikai érdekek képviselői Nyugat-Németországban? Igen. Ha éppen úgy adódott, akár a német érdekek ellenében. Hogyan lehetséges ez? Ulfkotte idézte W. Weidenfeld professzort, aki a berlini kormány megbízásából a német–amerikai együttműködést koordinálta: „ha komoly kérdésben különböző a felfogásunk, akkor [az amerikaiak] az asztalra teszik a Németországot terhelő titkosszolgálati anyagot és vagy együttműködünk továbbra is velük, vagy megnézhetjük magunkat, […] mert annak megfelelően cselekednek. Ez a realitás.” (146. o.) Ma sincs másként, derült ki a könyvből. Magyarországon máshogy lenne?
A szerző hosszú listát közölt prominens német személyekről, köztük újságírókról, akik az Atlantik-Brücke, Atlantische Initiaive, Aspen Institute és más amerikai érdekképviseletek tagjai. Ulfkotte: „ha valaki látja, hogy például a milliárdosok, Rockefeller és George Soros a háttérben miként húzogatják a szálakat ilyen intézményeknél, sokkal világosabb lesz. [...] »Georg Sorost – írta a New Statesman – talán nem nevezhetjük kimondottan főállású CIA-ügynöknek, mint sokan mások tették. De semmi kétség nem fér ahhoz, hogy cégeik és civil szervezeteik szorosan be vannak vonva az USA expanziós politikájába«. Soros, Rockefeller és a transzatlanti agytrösztök mindenekelőtt hatalmi-stratégiai és gazdasági  mérlegelésből kísérték végig a korábbi kelet-európai, a közel-keleti és észak-afrikai országok bukását, részben maguk idézték elő.” (192. o.)
Annak idején Afganisztán Szovjetunió általi lerohanását a Népszabadság hasábjain dicsőítették elvtársi újságírók. Néhány évtized múlva az amerikaiak afganisztáni kalandorháborújával tették ugyanazt a német propaganda-újságírók is.
A könyv olvasásakor többször a magyarországi médiára gondoltam. Milyen ott a helyzet, jobb, rosszabb, hasonló, egészen más? Tisztelet a kivételnek, de minden bizonnyal Magyarországon is esendők, zsarolhatók az újságírók, szerkesztők. Ámde – ismert okokból – még olcsóbban kaphatók, azaz megvásárolhatók, mint a nyugati jólétben élők. Bizonyságért bárki belelapozhat a honi sajtótermékekbe. Aki nem szán időt ilyesmire, hadd emlékeztessem, hogy Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztője távozni kényszerült, amikor kiderült, hogy felelős a már elhunyt Teller Ede nevében hamisított Zeley László-féle „levél” 2003. szeptember 15-i nyilvánosságra hozásáért. Eötvöst tettéért a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) szigorúan elmarasztalta. De láss csodát, pár hónap múlva ugyanaz a MÚOSZ megválasztotta Eötvös Pált elnökének. Sőt, három év múlva, 2007-ben újraválasztotta (ellenjelölt nélkül).
Jobb az arány, ám „német nyelvterületen időközben az újságírók sok okból a népesség legkevésbé tisztelt csoportját alkotják. Ez nem csak úgy alakult, hanem évtizedek alatt dolgozták le magukat erre a nyomorúságos tekintélyre.” (111. o.) Udo Ulfkotte szerint az ún. alfa-újságírók (önmagát is közéjük sorolva), akik állítólag a minőségi újságírás képviselői, messze eltávolodtak hivatásuktól. Összefonódtak bizonyos hatalmi körökkel, amiről viszont olvasóik előtt mélyen hallgatnak.
A német újságírás hanyatlásáról szóló könyvet haszonnal forgathatja a magyar olvasó. Sok példával alátámasztva nyilvánvaló, hogy a kétharmadnál nagyobb többségben levő korrupt német antiújságíróknak, antiszerkesztőknek szinte kutya kötelességük nevüket adni a magyarellenes írásokhoz is. Ők jeleskednek a Magyarországot, annak parlamentjét, kormányát, miniszterelnökét elmarasztaló cikkek közlésében. A könyv elolvasása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy tulajdonképpen az lenne furcsa, ha ezek a személyek tárgyilagosan írnának Magyarországról. 
A szerző azt tanácsolja az olvasóknak, hogy ne vegyék a leleplezett sajtótermékeket, de még csak ne is olvassák interneten se. Az olvasók hiánya által kikényszerített példányszám-zuhanást tartja a legjobb eszköznek, hogy megváltozzék a jelenlegi német újságírói gyakorlat. Azt javasolja, hogy olyan médiumokat olvassanak, amelyek betartják a tisztességes újságírás szabályait. Mert vannak! Ulfkotte maga is ajánl ilyeneket. A szerző bejelentette, hogy újabb két kötettel folytatja megjelent könyvét. A következőt az újságírók körében elharapózott csalásoknak, trükköknek, a harmadik kötetet konkrét személyek viselt dolgainak szenteli.

PARRAGI LÁSZLÓ
(forrás: Bécsi Napló)

^* Udo Ulfkotte: Gekaufte Journalisten. Wie Politiker, Geheimdienste und Hochfinanz Deutschlands Massenmedien lenken. [Megvásárolt újságírók. Hogyan irányítják Németország tömegmédiáját a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke], 6. kiadás, Kopp Verlag, Rottenburg, 2014, 336 oldal.