Mondom, hogy ha már úgyis megálltak, elővenném a fényképezőmasinát, hogy ezt a két kemény paripát fognám zabla helyett lencsevégre, s főleg ezt az anyja mellé búvó kicsi csikót, amelyet hogy is neveznek? — Nincs még neve — mondja a gazda. — S az anyjának, a nénjének van-e neve? — Van. Bolygó az egyik, Szellő a másik. Szép, beszédes nevek.

Örülök ezeknek az állatneveknek, örülök a gyerekneveknek is, amelyekkel az ilyen Kisborosnyó-falvakban még találkozhatok, ahová a névadás idegen giccset majmoló idiotizmusa még nem hatolt be, s nem tarolta le, nem irtotta ki az értelmes, a hagyományos neveket. Mert a Szellő beszédesen szép név, s a Bolygónak is megvan, bizonyára, a maga családi története. S az ilyen szülőktől és rokonságtól származó csikó is megkapja előbb-utóbb a maga megérdemelt nevét. Lehet ő temperamentuma, testtartása, mozgása miatt Vihar, Csendes, Andalgó, Aranyos. De lehet — szemelgetek a magyar lónevek közül — Bájos, Bálvány, Bársony, Betyár, Bogár, Cifra, Cimbora, Cseles, Csibész, Csillag, Csinos, Fecske, Fergeteg, Fodros, Foltos, Garabonciás, Hamis, Hamvas, Holló, Kacér, Kalandor, Kecses, Kincsem, Kincső, Legény, Merengő, Remény, Sára, Sólyom, Sellő, Sirály, Szélvész, Táncos, Tekergő, Tékozló, Topogó, Tornádó, Tulipán Vadóc, Vezér, Vigéc, Vulkán, és lehet természetesen Zendülő is.

Ráduly Lajos, a lovas gazda azt mondta, hogy nincs még neve a csikónak. Kereszteljem meg én. No, hát akkor legyen: válasszon a magyar lónévtárból olyan csikónevet, amely a Bolygóra és a Szellőre rímel, s passzol a csikó nevéhez is, mert Kacér például csak kancacsikó lehet, Kincső, Kincsem is, a Vadóc, Vezér, Vigéc viszont lófiúnak, lólegénynek való.