Volt egyszer egy iskola, amely csak öt évig működött, egykori diákjai azonban ma is őrzik emlékét. A sepsiszentgyörgyi Építészeti és Tervgazdasági Műszaki Középiskola 1950-ben jött létre és 1955-ben szűnt meg, azaz mindössze két évfolyam, azaz négy osztály végzett padjaiban. A második és utolsó rendben érettségizők számára már hagyomány, hogy minden év júliusának első szombatján – 1990 óta közösen – osztálytalálkozót tartanak, amit az idén akár gyémánttalálkozónak is nevezhetünk, mert kereken 60 éve búcsúztak el attól az intézménytől, amely négy évig otthonuk volt.
Az 1955-ben végzett 53 növendékből már csak 29-en vannak életben, 14-en az építészeti és 15-en a tervgazdálkodási osztályból; a 60 éves találkozóra 16-an jöttek el (fotó), néhányan nagyobb távolságról: Nagybányáról, Tordáról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából és Kézdivásárhelyről is. 9-en Sepsiszentgyörgyön élnek, pedig alig volt helybeli az egykori diákok között: a környékbeli falvakból, de Maros, Hargita és Brassó megyéből is toborozták őket az új iskolába, amely a kicsi Mikó épületében tantermekkel, bentlakással, étteremmel együtt is elfért. (A mai Csipike Óvodának otthont adó szárny akkor még nem volt meg, később építették hozzá.) Az igazgató Puskás István volt, a második végző évfolyam osztályfőnökei Jány Ferenc (A osztály) és Hübner Magda (B); rajtuk kívül Vitályos Mária matematika- és Kovács Márta tervgazdálkodási tanárra emlékeznek nagy szeretettel a már 77–78 éves véndiákok. A tanítás nyelve magyar volt, az osztályok összetétele pedig vegyes, amikor a Mikóban és a leánygimnáziumban még külön fiú- és leányosztályok működtek. Az érettségi után a végzősök többségét Marosvásárhelyre helyezték ki, azon az államilag kiutalt munkahelyen legalább két évet kellett dolgozni.
A Ferenczi István által szervezett találkozók sok szép emlék és kedves régi történet felelevenítésére adnak alkalmat, az egykori diákéletről nosztalgiával mesélnek.
– Nagy szigorúság és fegyelem volt a mai viszonyokhoz képest, például kötelező volt a tanulás mellett makkot és krumplit szedni közmunkában. Úgy éltünk, mint egy nagy család, hiszen kevesen voltunk, és nagyrészt az iskola falai között telt el az idő, majdnem mind bentlakók voltunk. Délelőtt tanítás, délben ebéd – Ácika néni volt a szakácsnő, nagyon finomakat főzött –, délután szilencium. Kimenő kétszer volt egy héten, csütörtökön és vasárnap két-két óra, akkor inkább sétáltunk, mert pénzünk cukrászdára nemigen volt. Moziba is együtt mentünk mindig, a két osztály. Volt egyenruhánk, egyensapkánk is. Nem sokat lófráltunk, az udvaron labdáztunk. Volt saját kosárlabda-, röplabda- és tornászcsapatunk, Vitályos Rózsika most is megcsinálja a spárgát, minden találkozón. Télen a sportpályára vizet öntöttünk, az volt a jégpálya, ahova külsősök is bejöhettek, ha fizettek, és iskolai célokra költöttük a pénzt. Az épületet csempekályhákkal fűtötték, a mi dolgunk volt megrakni a tüzet. Meleg vizünk nem volt, a városi gőzfürdőbe, a Kőrösi Csoma Sándor utca elejére jártunk fürdeni. Néha táncoltunk is, az egyik osztálytársunk, Gábor Károly – aki zenész családba született – hegedült egy-egy hétvégén az étteremben, az volt a buli. Az érettségibankettet is ott tartottuk. Haza nem jártunk, csak a vakációkban, vagy ha valami gond volt otthon, a szülők elvitték a gyermeket. Le is morzsolódott néhány a négy év alatt, de aki végzett, az mind leérettségizett, és bárhová helyezték, a szakmában maradt és becsületesen megállta a helyét. Egy kiemelkedő diákra emlékezünk, néhai Puskás Sándor műépítész több értékes épületet tervezett, állami kitüntetésben is részesült. Ma már minden egykori diák nyugdíjas, és főként az unokák sikereinek örvend.
