Az ellenségeskedés megkezdése után, de még az ütközetek megkezdése előtt Galiciza egyik kisebb városában Tiszmenicsán táboroztunk. A hosszú augusztusi napokat azzal ütöttük agyon, hogy korcsmákban sörözgettünk. Többen ültünk egy hosszú asztal mellett s a kocsmáros 16–17 éves leányával csevegtünk német nyelven úgy ahogy tudtunk. Kértük hogy töltse meg újból üres poharainkat, s hallja ezt egy jóképű 82-es székely baka, s így szól a lányhoz: Herr Frejlein. Bite nekem is egy pohárral (…).
*
Egyik visszavonulásunknál a grodeki tavaknál újból rendezik ezredünket s felállítottak rajvonalakba, hogy az utánnunk nyomuló oroszokat feltartoztassuk. Hogy ezt a feladatot sikeresen megoldhassuk, lőárkokat ástunk. A lőárkok elejébe akadályokat is kellett készítsünk, s az ehhez szükséges anyagok u.m. csövek, drót, vasborna stb. beszerzése végett parancsnokunk embereket jelölt ki, akiknek a hátunk mögötti falúba kellett bemenniök a szükséges dolgokért. Egy pár ember pedig azt a feladatot kapta, hogy a legénység részére ivóvizet hozzon szintén a faluból. A kis csapat elmegy s nem sokára jön vissza. Látom hogy a csapatból egy ember vizes edényekkel, nagy óvatossággal, hogy valamelyik tisztúr meg ne lássa, a lőárok felé tart, s ott az edényeket elrejti.
Tovább a dologgal nem törődtem. Elvégeztük az akadályok készítését, este lesz, s visszamegyünk a lőárkokhoz. Lefekszem s mikor elszenderedtem volna jövést-menést s flaskák csörgését hallottam. Megnézem, hogy mi van itt. Kérdem az egyik flaskás embertől, hogy mit csinálnak. „A vizes edényben nem víz van, hanem spiritusz, s azt osszuk.” Kérdem hol kapták. „Bent a faluban egy otthagyott szeszgyárra akadtunk s hordoslag áll a spiritusz.”
Egy pár óra múlva kapjuk a parancsot, hogy a lőállásokat ott hadjuk, s előre vonulunk. Na gondolom hogy most baj lesz. Az embereknek az a része, akiknek semmi vagy nagyon kevés jutott, azon fáradoztunk, hogy a dolgot eltitkoljuk. Segítségünkre volt még az éj sötétsége is. A berúgottakat öltöztettük, támogattuk. Már azt hittük hogy sikerül. Megindul a század, egy ember elesik, olyan részeg, hogy menni nem tud, még kétoldali támogatás mellett sem. Nem volt mit tenni, hát otthagytuk. A század után jött egy tiszt aki meglátta, s az egész dolgot megkellett mondjuk. Mi kaptunk szidást annak felemlítése mellett, hogy hátha az ellenség éppen akkor lepett volna meg, milyen nagy baj lehetett volna belőle. Az emberünk három nap múlva kapott meg minket, akkor már a dolog is elvolt felejtve, és ő is józan volt.
*
Egy 24-es sebesült honvéd beszélte a marosvásárhelyi Csapatkórházban a következő esetet:
Amint vonultak előre rábukkantak egy csomó orosz halottra. Egyik honvéd így szólt a századosához. „Ezeket jó volna kapitány úr egy kicsit megbezgetni, hátha csak teszik magukat.” A kapitány úr bele is egyezik, s a székely tűzött szuronnyal bezgeti úgy, hogy a hátán fekvő testekbe azt beleüti. Az egyik hasonfekvő orosz, amikor a szurony a hátába ment, megfordúl, a szurony beletörik, az orosz felugrik, fegyverét felkapja, s azzal a bántalmazóját le akarja ütni, de egy oda siető székely még elnem tört szuronya ebben megakadályozta.
Jakab Lajos, tartalékos tizedes a 2. cs. és kir. gyalogezredből. Sepsiszentgyörgy 1915. január.
2. Rohatyni ütközet, mint már köztudomású dolog, számunkra nézve balul ütött ki, mivel jobb és balszárnyunk, a közép előzetes értesítése nélkül vonult vissza, s így körül voltunk véve úgy, hogy csak a kör áttörése után tudtunk menekülni. A harmadik századnál egy bécsi fiú volt – mint hadnagy – aki egy kukkot sem tudott magyarul. A faluban menekülés után, azaz közben találkoztunk, és a mi hadnagyunk, aki magyarul egyáltalán nem tudott (legalább úgy mutatta), elkezdte kiabálni: „ne félni magyar”, „ütni a muszka”, „futni gyorsan”, „lőni muszka, de ne hagyni engem”.
És közben az áttört körön keresztül szerencsésen megmenekülve, egy erdőbe értünk, ahol én kérdeztem: Ugye megmenekültünk? Mire ő azt felelte, hogy „mek”. A halálfélelem magyarul is megtanította.
Kis Kálmán, Sepsiszentgyörgy 1915. január 7.
(...)
4. Én maras torda megye, nyárád selyei lakós Vass József a maros vásárji huszanketedik honvéd gyalog ezredel én is elmentem istenbe vetet bizalomal agusztus huszanketödikin galicijába, ahol találkoztuk is minyár az elenségel. Onét hála a jo istenek épen megszabadultam, ojan szenvedésekel, amiket le írni nem lehet de ez még nem vot semi sem. Eljutotunk a Kárpátokra, ahol én is a bal válamon megsebesültem. Onét elhoztak Debrecenbe két hét elteltivel Brasoba onét sepsiszetgyörgyre, ahol a Kelemené nacsága ápolásába részesültem.
Közreadja: Dr. NAGY LAJOS
(folytatjuk)
