Miközben a vitatkozni és elmélkedni kedvelők hosszasan töprenghetnek Demeter János megyeitanács-elnök legutóbbi kijelentésein, miszerint Székelyföld nem létezik, illetve hogy az általa vezetett intézménynek nem feladata Székelyföld gazdaságfejlesztése; avagy, akinek ez fokozott örömet jelent, azon is mélázhat, hogy mikorra érdemes időzíteni a remélt, óhajtott, áhított gyógyírt, a székely autonómiát, a háromszéki gazdasági csoda megtörténte előtti vagy az azt követő momentumra.
Szóval, míg ezekkel a nézetekkel könnyűszerrel el lehet babrálni, miként gyermek matat játékos kis apróságaival, addig lehet néhány pillantást vetni a lehangoló jelen még lehangolóbb számadataira. Arra, hogy a Kovászna megyében dolgozó alkalmazottak mintegy hetven százaléka tavaly havi bruttó 880 lejnél kevesebbet (vagyis tisztán mintegy 600 lejt) keresett, vagy arra, hogy Háromszék olyan megyékkel összefonódva vezeti az országos munkanélküliségi listát (azaz, a negyvenkét közigazgatási egység közül ezekben a térségekben legnagyobb az állástalanság), mint: Vaslui, Mehedinţi, Ialomiţa és Teleorman. Szomszédaink, a korábban hasonló munkanélküliségi rátával bajlódó Brassó és Hargita rég kilépett az állástalanság kátyújából, Maros megyéről nem is beszélve. Az pedig örök hab marad a mi keserédes tortánkon, hogy az itteni átlagbér jóval kevesebb, mint az országos, most a különbség éppen félezer lej fölötti.
Jó ez nekünk, önérzetes székelyek?
Vélhetően: nem.
Csakhogy, az adatokat lehet szajkózni évente, havonta, erre rendszeresen sor is kerül, ám az orvoslás, az évek óta ismert bajok enyhítése késik valahol. A szakhivatalok mondják a magukét, egyebet nem is nagyon tehetnek, havonta közlik a munkanélküliség itteni és más térségekből származó értékeit, hüledezünk, szomorkodunk, vágyakozunk, ábrándozunk. És nagyjából ennyi. Mindenki próbál sepregetni saját portája előtt, tudomásul vesszük, hogy zöldmezős beruházás nincs a láthatáron, hogy figyelemre méltó új munkahelyeket sem hirdetnek, s hogy aki teheti, ha nem is külföldre, de Brassóba azért elmegy dolgozni. Eközben a lakosság zöme fogyasztási hitelekért kilincsel, és egyre jobban eladósodik, s ha a gazdasági élet nem is javul, marad a végsőkig pislákoló, megtartó örök derűlátás: egyszer talán csak jobb lesz... Persze, nem szabad elhallgatni, hogy az illetékesek azért enyhe jövedelemnövekedésről is beszámolnak, amire szociális juttatások (fűtéstámogatás és -kiegészítő családi pótlék) csökkenéséből következtetnek, de egyrészt időközben emelkedett a jogosultsági küszöb is, másrészt ez nem számottevő változás, a családok költségvetését nem befolyásolja jelentősen.
Lehet választási év a mostani, jöhetnek hangzatos, érdekes nyilatkozatok jobbról, avagy balról, fentről és lentről, azonban minden jel arra mutat, hogy a háromszéki életszínvonal változatlanul alacsony marad. Csak úgy lebeg, földközelben.