Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc nemcsak a magyarországi magyarok küzdelme volt, hanem az erdélyi magyar testvérek felszabadító harca is az osztrák elnyomás ellen. Erdély területén igen sok és győzedelmes csata zajlott a megszálló osztrák és a betolakodó orosz hadak ellen.
Bem József, Gál Sándor, Gábor Áron hadai ütköztek az ellenséggel. 1849. augusztus elsején a 86. honvéd zászlóalj Bem apó által kinevezett parancsnok őrnagya (Háromszék szülötte) talán az utolsó nagy csatáját vívta az 1200 főnyi egyesült osztrák–orosz hadsereggel a Nyerges-tetőn. A kisszámú székely sereg előbb visszaverte a támadást, de miután egy áruló a kozákokat mellékösvényen Csík felé vezette, s már több mint 300 székely katona veszett oda, az állás feladására kényszerült. Ezt azért említem, mert 166 év eltelte után is, sajnos, van áruló a nemzetünkben!
A Nyerges-tető ma zarándokhely, és minden év augusztus 1-jén vagy 2-án Csíkkozmás község vezetősége megszervezi a gyászos emlékezést. Az elmúlt 15–20 évben mindig nagyszámú emlékező vett részt a több mint 300 kopjafát számláló, kies tájon tartott megemlékezésen. Minden évben nagyszámú anyaországi zarándok jön és állít emlékkopjafát.
Az idén sajnálatos módon a székely atyafiak csak kevesen jelentek meg, talán több volt a más országokból-tájakról, vidékekről a résztvevő. Ami még fájdalmasabb, hogy a háromszéki vezető „káderek” egyáltalán nem voltak jelen, de még a „közkatonák” sem. Ez már az elfásultságot, a közömbösséget jelenti eleink és a magyarság megmaradása érdekében vívott küzdelmes harcaik iránt. Ezen el kell gondolkozni, mert más nemzetek nemzeti zászlójának megünneplésére hatalmas tömeg tud összegyűlni.
Ha Tuzson János őrnagy élne, mit mondana? Érdemes volt a kiöntött magyar vér? Hát ez az összetartozás, székely honfitársaim?
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
