Uzon község nevezetességeiről, hagyományairól, még meglévő szokásairól már több újságcikkben írtam, ezért nem is olyan könnyű újdonsággal jelentkezni. A sok régi emlék közül naponta gondolok egy, a mai időkben már nem létező – de valamikor nagyon fontos – falusi hagyományra, a dobolásra.
„Közhírré tétetik, a lakosság tudomására hozatik!” – így, ezzel a kis rigmussal indítva tudósították régen minden székely településen a lakosságot arról, ami a falu, a közösség számára fontos volt, amihez kellett tartania magát a rendtartó székely falunak. A dobolás rituális mozdulatsoraiban és a hozzá tartozó mondanivalóban tükrözi egy kisebb közösség tudását, világát. Régen a dobolást a községháza, majd a néptanács alkalmazásában dolgozó irodaszolga végezte, vagy egy önkéntes, aki ezért kis fizetést kapott. Az én gyermekkoromban, az 50-es, 60-as években egy sánta öregember járt dobolni, Bajkó András bá (Dregán), azelőtt Klánétos Miska bá (rendes nevén Kerekes Mihály). Utóbbi kürttel adta a falu tudtára a jelentősebb híreket. Jól tudott kürtölni, mert a katonaságnál kürtös volt. Még vannak néhányan, 85–90 éves öregek, akik emlékeznek egy Kukuly nevű dobosra, akinek lehet, hogy nem ez volt az igazi neve, de így maradt fenn a szájhagyományban. Néhai Bodoli Lajos verset is írt róla: „Kukuly felül a szamárra, / Úgy ballag utcáról utcára, / Nézed, s bizony eszed megáll, / hogy a kettő közül ki a nagyobb szamár.” A versikét Antal Pál mondta el, ő a szüleitől hallotta.
A falu szemszögéből nézve a dobolás sohasem tartozott a tekintélyes mesterségek közé. Valamikor szigorú, íratlan törvények határozták meg a közösségen belül elvállalt szerepkör kitöltését, mely a nemtől is függött. A legtöbb esetben szerény anyagi körülmények között élő emberek töltötték be ezt a feladatkört. Régen a dobos vagy kürtös csak férfi lehetett. A dobolás eszköze hagyományosan a nemzedékről nemzedékre örökölt, kutyabőrből készült dob volt.
A kihirdetett hírek kimondottan a falu életére vonatkoztak. A leggyakrabban kidobolt események az évi öt alkalommal megrendezett vásárok voltak: József-napi, Orbán-napi palántavásár, Anna-napi, Rózsa-napi és az utolsó, a Miklós-napi. Ezeken kívül valamikor, még a második világégés előtt, március 17-én tartották a hagyományos uzoni fajbikavásárt. A selejtezésre ítélt bikákat árulták ilyenkor, többnyire Brassóból jöttek híres mészárosok (Kónya, Höretch és társaik). Olykor száz-kétszáz példányból lehetett vásárolni, különösen Csernátonból, Kézdiről hoztak le sok állatot. Nagy volt a sokadalom, a nép a vásár után mulatott a Rab Mihály-féle kocsmában vagy Kosztinénál, ahol még cigányzene is szólt. A nép akkor sem volt gazdag, de jobban éltek, mint napjainkban. A vásárairól híres Uzonba még a messzi Nyárádszeredából is eljött egy árus a similabdával, olcsó portékáját egy általa költött versikével népszerűsítette: „Egy lej a simi, / Nyúlik a gumi, / Van még a Lajinak, / A nyárádszeredainak.” A similabda voltaképpen egy érdekes játék labdácska volt, krepp-papírba csomagolt fűrészpor egy hosszú gumin. A gumit a kezünkre kötve pofoztuk a labdát, amíg meg nem adta magát.
A falu hírnöke kihirdette még a bácsválasztást, azaz a „juhgyűlést”, a pásztorválasztást a marhatartó gazdáknak, az erdőlést, útjavítást, új híd építését, a temető kapujának felállítását, a falu földjének kitakarítását, a sáncok törvényes kitakarítását, de a bálok, színházi előadások, majálisok időpontjáról is így szerzett tudomást a falu népe.
Külön érdekesség volt a falu életében a filmek reklámozása. Néhai Fám Feri bácsi olyan lelkesen hívta az esti vetítésre a nézőket, hogy ha nem akartak, akkor is elmentek. Volt eset, amikor így kezdte a reklámszövegét: „Jaj, mi lesz ma este Uzonban, megtudják, ha eljönnek a moziba, mert Brassóban már verekednek a jegyekért, s Szentgyörgy még hírét sem hallotta az esti filmnek.”
Ha valakinek elveszett valamilyen értékes tárgya, vagy elkóborolt az állata, a hirdető azt is a falu tudomására adta. Mivel a hír mindenki számára fontos, a dobolás volt a leggyorsabb és leghatékonyabb módszer.
Amint említettem, a kidobolandó hír szövege alkalomhoz kötött volt, és a dobos az adott helyzethez alkalmazkodva kiáltotta ki. Sokszor előfordult, hogy ugyanazt a hírt útszakaszonként átköltve, másként mondta el. A kötelező, bekezdő, felhívó jellegű formulán kívül (közhírré tétetik!) a szöveg kötetlen. A kísérő, kiegészítő kifejezések (Figyelem! Figyelem!) a hír fontosságát érzékeltetik. A beszédmód és a dobpergés adja meg a hangulatot, a sajátosságot. A dobos menet közben dobolt, meg-megállt, főleg az útkereszteződésnél, s kiáltotta a hírt. Gyermekkoromban sokszor népes gyermeksereg kísérte a dobost, egy-egy csintalanabb gyerkőc utánozta is bicegő mozdulatokkal a hirdetőt.
A faluban nem volt meghatározott sorrendje az utcák végigjárásának, mindenik dobos szabad akaratán múlott, hogy hol kezdi és hol végzi a hirdetést. A közvélemény nyilvános értesítése a szabad részvételi lehetőséget biztosította. A szövegre rá is kérdezhettek, aki nem értette meg, annak a dobos még egyszer elmagyarázta.
Napjainkban Uzon is alkalmazkodott modern korunkhoz, a technika vívmányai itt is, mint sok más faluban, teret hódítottak, most hangosbemondó révén tudjuk meg a híreket.
Az utolsó utcai hírközlő Török Zsófika néni, a néptanács takarítónője volt.
Ambrusné Imreh Anna
