Erdővidék székhelyének jeles fia, Baróti Szabó Dávid (1739–1819) az irodalomtörténeti múltból tekint ránk. Az egykori Magyarország majd minden tájegységén lakott, végül a Felvidéken, Virt faluban halt meg, ott temették el, így Trianon brutális döntése miatt Szlovákiában nyugszik, de amíg élt, igazi otthona a magyar költészet volt.
Érdemes lepallani a port elfeledett alakjáról! Indokolt az igyekezet, mert korunk a feledés, a múlttemetés csillagövébe lépett át. Szembe kell úszni ezzel az árral, de csak úgy, hogy ne Don Quijote rozsdás pajzsa és rozoga paripája jelenjen meg. A helybeliek járnak igaz úton, az ifjúságnak azzal mutatták föl alakját, hogy róla nevezték el Erdővidék székhelyén a Baróti Szabó Dávid Elméleti Líceumot, s az épület előtt a polihisztor költő szobra áll. Innen sugárzik ki minden szellemi erő Erdővidéken, s azokat a 2009-ig megjelenő Erdővidéki Lapok folyóirat fiatal, tehetséges szerkesztője, Demeter László gyűjtötte fókuszba.
Ma már alig magyarázható eléggé lelkesen, milyen óriási jelentőségű az a felfedezés, hogy magyar nyelvünk – akárcsak a latin – alkalmas az időmértékes verselésre. Két társával, Rájnis Józseffel és Révai Miklóssal alkotta a híres klasszikus triászt, s a három tudós költő kísérletezései nyomán megszületett az időmértékes magyar verselés, amely Berzsenyi Dániel és Vörösmarty Mihály eljövetelét tette lehetővé.
Igaz, parázs vitát, a prozódia-pört váltotta ki a felismerés. Baróti Szabó Dávid a dallamos erdővidéki nyelvjárás tónusára figyelt, azt hordozta fülében, Rájnis József szembeszállt vele, Batsányi és Révai is beavatkozott, két táborra oszlottak, de a végeredmény az lett, hogy a hexameter, a pentameter madara fölrepült a magyar irodalom egére.
Ugyancsak hármas felállásban – Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid – 1787-ben megalapítják a kassai Magyar Társaságot, és elindítják az első magyar szépirodalmi folyóiratot, a kassai Magyar Museumot.
Az Erdővidékről elszármazott tudós költő, Baróti Szabó verseivel, nyelvészeti munkáival, műfordításaival (Miltont, Vergiliust magyarította) beépült a magyar irodalom igen fontos, a reformkort előkészítő szakaszába. Napjainkig visszhangzik a korláttalan szabadgondolkodást, a jakobinizmust, a hazafiatlan nemzetárulókat bíráló szava, mert, akárcsak Apor Péter, féltette nemzetét az idegen, kozmopolita kalandorok rombolásától. Karakán, székely természetét Kazinczy jellemezte találóan: „...háta gerince komplimentekre hajolni nem tanult”.
Igaza volt a széphalmi mesternek. Magyarországra, Erdélybe a felvilágosodás eszméi elsősorban Bécsen keresztül jöttek, és azok a Habsburgok kezében a németesítés, a gyarmatosítás eszközeivé torzultak. A felvilágosodott uralkodó, II. József (1780–1790) a Szent Koronát Bécsbe szállította, centralizálta a sajtóellenőrzést, hivatalossá tette a német nyelvet Magyarországon, megszüntette a megyei önkormányzatot és a főispáni tisztséget, tilalmi rendszert vezetett be a vámgyakorlatban, szemet hunyt a román mócok magyarellenes jobbágyfelkelése előtt, felszámolta a szerzetesrendeket.
Mind olyan sújtások, amelyek azóta is ismétlődnek, keleti és nyugati nagyhatalmak süllyesztettek bennünket gyarmati sorsba valamilyen tévedhetetlennek nyilvánított ideológia nevében. Ezért jó, ha felidézzük azoknak az alakját, akik látták saját korukat, s volt bátorságuk és gerincük kiállni a nemzeti eszmények mellett.
Baróton született jeleseink közül Gaál Mózes (1863–1936) érdemel még különös figyelmet. Rokonszenves arcával elsősorban az ifjúság felé fordult, a fiatal nemzedékhez szóltak egykoron regényei, elbeszélései, egyik szerkesztője volt az Én Újságom gyermeklapnak. Budapesten, mint tankerületi főigazgató, Babits Mihályt vette pártfogásába, akit pacifizmusa miatt eltávolítottak a katedrájáról. Bensőséges baráti kapcsolatuk mindvégig megmaradt, a nekrológot Török Sophie írta róla. A világ legjobb emberének nevezte.
Ma cserkészcsapat, egyesület, általános iskola viseli Gaál Mózes nevét Baróton, ugyanott szobrot emeltek neki, a kisváros büszke híres fiára.
*
Baróthoz közeli faluban, Olaszteleken született Hermányi Dienes József (1699–1763), előnévnek mégis egy másik erdővidéki falu, Magyarhermány nevét használta. Második, választott pátriája Torockó és Nagyenyed lett.
Barátai, ismerősei „lábakon járó könyvtartó polcnak” nevezték hatalmas tudása, műveltsége miatt, a stílustörténetben a barokk és a rokokó rusztikus változatát, a társadalomban a polgári értelmiséget képviseli. Ő ismerte legjobban a 18. századi Erdély társadalmának vertikális létrafokait, híres anekdotagyűjteményében, a Nagyenyedi Demokritusban az útszéli vándortól, a putrik lakójától a fejedelmi udvarig minden kategóriáról, embertípusról van szava; Rabelais-re vagy a mi Bornemisza Péterünkre jellemző szabadszájúsággal, irgalmatlan személyeskedéssel ítélkezik. Útjára bocsátotta a rövid, prózai műfajt, az anekdotát, amely oly fontos szerepet játszott egészen a huszadik századig a magyar próza fejlődésében.
Tudásszomja ma, az egy dimenzió felé botorkáló ember számára igazán példamutató, nyelveket tanult, levelezett, történelmi, földrajzi, teológiai feljegyzéseket készített, prédikációit Erdély-szerte ismerték.
*
Mintha csak transzcendens hatalom diktálná, úgy termi Erdővidék a protestáns paptudósokat. Benkő József (1740–1814) Bardocon született, de Középajtán volt lelkész. Megírta Erdély történetét (Transsilvania, 1778), nyelvészkedett, botanizált, először használta magyar nyelven Linné rendszerét, ő írta le latinul is a növények nevét. Több virágnak, növénynek adott nevet, a botanika tudománya Benkő József nélkül elképzelhetetlen. Középajtai füvészkertje országos hírű volt. Több falu, Bardoc, Középajta, Köpec vallja magáénak, versengenek, melyik település volt a nagy tudós bölcsője.
*
Az innováció lázában él korunk, a 21. század nem is tudná megoldani újabb és újabb felfedezések nélkül sokasodó, csomósodó bajait. Erdővidéken a kutató, a feltaláló tudós elme évszázadokra visszatekintve megszokott embertípus. Budai József (1851–1939) Bodos szülötte, másfél száz növényt nemesített, ebből 35 újfajta gyümölcs, szülőfalujában ma is él a Técsi Rózsa nevű almafa-matuzsálem, a Budai Domokos-, valamint a Cetz Mária-féle, általa létrehozott almafajták Erdély-szerte ismertek. Ő létesítette a Miskolci Növénynemesítő Intézetet, országos jelentőségű volt a cseresznye és az őszibarack terméshozamának megnövelése.
*
Benkő Sámuel (Kisbacon, 1743–1825) az első magyar járványszakértő orvosunk, úttörő munkásságának jelentősége felbecsülhetetlen. Miskolcon élt, fölvette a harcot a vörheny, a himlő ellen, tanulmányokat, szakkönyveket írt, ő végzett először rendszeres kórbonctani vizsgálatokat.
Azt is már csak a szakma művelői tudják, milyen korszakalkotó volt Benkő Ferenc (Kisbacon, 1745–1816) mineralógusi, ásványkutatói munkássága. Nagyenyeden ő alapítja meg a természettudományi múzeumot, és német minták fordításával megírja az első magyar ásványtani kézikönyvet.
*
Bem tábornok tábori orvosa, Simonfy Sámuel Tordán született ugyan, de erdővidéki lett, és a forradalom után kiváló egészségügyi munkát végzett. A baróti, ún. Zathureczky-temetőben nyugszik.
Igen, úgy bugyogtak, úgy törtek fel a közrendi székely népből ezek a nagyszerű protestáns paptanárok, tudósok, kutatók, kísérletezők, mint a sok ezernyi borvízforrás Erdővidék minden tájegységén. Örök példák és eszményképek ők, különösképpen ma, amikor az élet megmaradása a Földön éppen a gondolkodó elmék, a kutatóintézetek munkásainak eredményeitől függ.
(folytatjuk)
