Egy héttel ezelőtt is, most is, mint valami sürgősségi szolgálatnál, a szerkesztőségben s az otthonunkban is több ízben erőszakoskodott a telefon, és hol sírós női hang, hol recsegő férfiszavak riasztottak: a sepsiszentgyörgyi László Ferenc utcában — azaz a Székely Nemzeti Múzeum mögött — valakik barbár módon irtják a négyszintes tömbházak közötti fákat.
Az első riasztás a magnólia és a csokros díszakác fejszés megmocskolása után történt. Amint mondták, valami új lakó vágott a fénynek utat a tömbházlakás ablakai felé, s első fejszés fellépésével sikerült nyíltan vagy burkoltan maga ellen hangolnia szűkebb vagy tágabb környezetének lakóit. A fafajok iránt részrehajlón magam is a magnólia megcsonkolásának hírére kaptam fel a fejemet: mikor évtizedekkel ezelőtt Dálnokban a Beczássy-kert arborétumának fáit kezdték pusztítani azok, akik a fák születésénél nem bábáskodtak, a magnóliák esetleges elpusztításának rémképét mint véres kardot hordozták körbe Háromszéken.
A László Ferenc utcában magam is megnéztem a megcsonkolt csokros díszakácot, amelynek ékessége a koronája és virága, s szemügyre vettem a lefejezett magnóliát is, és hirtelen arra gondoltam, hogy ha a jobb kilátás miatt végezte valaki ezt a pusztítást, minden bizonnyal engedély nélkül, akkor nem lát az orránál tovább, mert nem tudja felmérni, hogy ezek a tömbházakat körülölelő díszfák éppen őt védelmeznék a zajártalomtól, a légzőszerveinket, tüdőnket megbetegítő és tönkretevő portól, a díszfák szolgáltatta esztétikai gyönyör elpusztításáról nem is szólva, holott ez is lelki egészségünk egyik összetevője.
A László Ferenc utca tömbházai ilyen vonatkozásban valóban szerencsés helyzetben vannak. Még a gyalogos ösvény is megszűnt a Szemerja negyed és a Kós Károly utca között. Szél nélküli, csendes, árnyas, sokfás védett hely ez. Akik itt fásítottak, tudták, mit cselekszenek, s vannak, akiknek éppen azért fáj a fairtás, s olyan hangon szólnak ellene, mintha az Amazonas őserdeinek pusztítása miatt kiáltanák világgá: valakik elpusztítják a jövőt! Ezt a felfokozott izgalmat az erősíti, hogy sokakat személyes élmények kötnek e fákhoz és cserjékhez, hisz saját kezükkel ültették, parkosították a csöndes zugot, együtt növekedtek, váltak felnőtté, és együtt akarnak megöregedni a fákkal.
A második telefonos riasztássorozat egy sudár fenyőfáért történt. Ugyanahhoz a tömbházhoz. Ez esetben a helyszínre érkező városi főkertész, György Ignác világosított fel, hogy a növényt ő is sajnálja, de a lakó(k) a városi tanácshoz fordultak engedélyért, mert a fa érinti és súrolja a tömbházlakás falát, s állítólag hőszigetelő réteg felvitelét is tervezik a tömbház oldalára.
A fakivágás sajnálatos ugyan, de van rá engedély. A főkertész azzal is vigasztalt, hogy a magnólia is kihajt majd, esetleg plasztikai műtétet hajthatnak végre rajta ők, s a fejszés csonkolást szakszerű metszéssel korrigálják.
Valaki közbeszólt: úgy kell hagyni, ahogy van. Hadd lássák az emberek, ki milyen munkát végez.
Sok lehet a favágás a városon, mert a főkertész, sokunk személyes ismerőse, szinte szemrehányóan mondta, hogy azt senki sem veszi észre, ami szép és jó: teleültették a várost virággal. Többnyire azok siratják a fákat, akik nem is ott laknak. Aztán megegyeztünk abban, hogy jó, nagyon jó jel, ha valakik a halálra ítélt vagy a társadalmi karambolokban elpusztult fákat is megsiratják.
