Irodalmi
A testület indoklása szerint a díjat a 67 éves szerzőnek „polifonikus írásaiért ítélték oda, amelyek a szenvedésnek és a bátorságnak állítanak emléket korunkban”.
Szvetlana Alkeszijevics Ukrajnában született 1948. május 31-én ukrán anyától és fehérorosz apától. A Szovjetuniót alulnézetből, a hétköznapi ember szemszögéből bemutató regényeivel vált ismertté. Az 1979–1989-es afganisztáni háborút feldolgozó – magyarul Fiúk cinkkoporsóban címmel megjelent – kötetéhez például több mint ötszáz mélyinterjút készített háborús veteránokkal és az elesett katonák hozzátartozóival. Interjúk alapján készült magyarul szintén megjelent kötete, A háború nem asszonyi dolog is, amelyet azokról a nőkről írt, akik a Vörös Hadseregben harcoltak.
Alekszijevics újságíróként és tanítóként dolgozott Minszkben. A háború nem asszonyi dolog volt az első könyve. A regény 1983-ban készült el, de csak 1985-ben, a Gorbacsov-féle peresztrojka kezdetén jelenhetett meg. A kötet miatt, amely kétmillió példányban kelt el, időközben perbe fogták az 1941–1945-ös háború emlékének megsértése vádjával, és elbocsátották állásából.
A rendszerváltás után a fehéroroszországi diktatúra kialakulásával ismét ellenzékivé vált, tíz évig nem is lakhatott hazájában, könyveit betiltották. 2011-ben visszaköltözhetett Minszkbe, de munkái továbbra is indexen maradtak, és csak Oroszországból behozott csempészáruként voltak hozzáférhetőek.
Szvetlana Alekszijevicsről úgy tartják, hogy nagyszerűen és alázattal írja le az oroszok, fehéroroszok és ukránok életkörülményeit és szenvedéseit. Ez jellemzi a szovjet birodalom bukása után készült munkáit is, amelyek a szabadság és a jólét iránti beteljesületlen vágyakozás tragikus krónikái.
Szvetlana Alekszijevics 1998-ban megkapta a Lipcsei Könyvvásár díját, egy évre rá a Herder-díjat, 2013-ban pedig a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját.
Kémiai
Az akadémia indoklása szerint a három kutatónak sikerült molekuláris szinten feltérképeznie, hogy a sejtek hogyan javítják ki a DNS-károsodásokat és őrzik meg a bennük tárolt genetikai információt. Meghatározó kutatásaik kulcsfontosságú ismereteket szolgáltattak a sejtek működéséről, és hozzájárultak többek között új rákkezelési módszerek kidolgozásához is.
Az emberi DNS mindennap károsodik az UV-sugárzás, a szabad gyökök és egyéb rákkeltő anyagok miatt, ám a DNS mindezen külső behatások nélkül is instabil, sérülékeny molekula. Napi szinten több ezer hirtelen változás megy végbe egy sejt genomjában, és akkor is keletkezhetnek sérülések, amikor a DNS lemásolódik sejtosztódáskor, ez a folyamat pedig naponta több milliószor lezajlik az emberi szervezetben.
Örökítő anyagunk kémiai szerkezetében azonban mégsem uralkodik el a káosz, mivel folyamatosan egy seregnyi molekuláris rendszer ellenőrzi és javítja a DNS-t. A kémiai Nobel-díj idei kitüntetettjei úttörő munkát végeztek számos ilyen helyreállító rendszer működésének molekuláris szintű feltérképezésében.
Az 1970-es évek elején a kutatók úgy vélték, hogy a DNS rendkívül stabil molekula, ám Tomas Lindahl bebizonyította, hogy a DNS olyan gyorsasággal károsodik, ami elméletileg lehetetlenné tette volna a földi élet kialakulását. Mindez egy olyan molekuláris mechanizmus – a báziskivágó javítás (BER) – felfedezéséhez vezette a szakembert, amely folyamatosan megakadályozza a DNS összeomlását.
A témában az 1980-as évek óta kutató Aziz Sancar nevéhez fűződik a DNS-javító mechanizmusok másik típusának, a nukleotidkivágó javításnak (NER) a feltérképezése. Ezt egyebek közt az UV-sugárzás és a mutagén anyagok okozta DNS-károsodások javítására használják a sejtek. Azoknál, akiknél hibás ez a rendszer, bőrrák alakul ki napfény hatására.
Paul Modrich a sejtosztódás előtti DNS-replikációkor fellépő károsodások helyreállítására használt mechanizmust, az össze nem illő párok javítását (MMR) demonstrálta. Ez a folyamat nagyjából ezerszeresen csökkenti a hibák jelentkezését a genetikai anyag megduplázódásakor.
A svéd állampolgárságú Tomas Lindahl 1938-ban született Stockholmban. A Karolinska Intézetben szerezte PhD tudományos fokozatát 1967-ben. A Göteborgi Egyetem orvosi és fiziológiai vegytannal foglalkozó professzora volt 1978 és 1982 között. A brit Francis Crick Intézet nyugalmazott csoportvezetője.
Az amerikai állampolgárságú Paul Modrich 1946-ban született. A kaliforniai Stanford Egyetemen szerezte PhD tudományos fokozatát 1973-ban. Jelenleg a marylandi Howard Hughes Medical Institute kutatója és az észak-karolinai Duke Egyetem orvostudományi karának biokémia-professzora.
Az amerikai és török állampolgárságú Aziz Sancar a törökországi Savurban született 1946-ban. A Texasi Egyetemen szerezte PhD tudományos fokozatát 1977-ben. Jelenleg az Észak-karolinai Egyetem orvostudományi karának biokémia- és biofizika-professzora.
Fizikai
A két fizikus kulcsszerepet játszott a neutrínóoszcilláció felfedezésében, és ezáltal annak bizonyításában, hogy a neutrínóknak van tömegük – fogalmazott indoklásában az illetékes bizottság.
A neutrínó – a részecskék világában nem jelentős gravitációt kivéve – csak gyenge kölcsönhatásban vesz részt, erős kölcsönhatásban nem kimutatható. Elektromos töltése nincs, semleges, emiatt elektromágneses kölcsönhatásban sem vesz részt. Ez a magyarázata annak, hogy a neutrínó közömbös az anyaggal szemben: egy fényév vastagságú ólomfalon a neutrínóknak mintegy fele haladna át úgy, hogy még egy atommal sem ütközne. Az emberi testen is másodpercenként több ezer milliárd neutrínó halad át, ezek a természetben a legillékonyabb részecskék, ezért is emlegetik őket szellemrészecskeként. A neutrínóoszcilláció kvantummechanikai jelenség, amely során a neutrínó három fajtája – az elektron-, a müon- és a tau-neutrínó – átalakul egymásba. Ez az átalakulás megköveteli, hogy a neutrínóknak legyen tömegük. A bizottság szerint a felfedezés megváltoztatta az anyag működéséről szóló ismereteket, és alapvető fontosságúnak bizonyult a világegyetem jobb megértésében.
Kadzsita Takaaki az ezredforduló környékén ismertette a Super-Kamiokande detektorral tett felfedezést, hogy az atmoszférában keletkező neutrínók átalakulnak. Ezzel párhuzamosan az Arthur B. McDonald által vezetett kanadai tudóscsoport a Sadbury Neutrínóobszervatóriumban azt bizonyította, hogy a Napban születő neutrínók nem tűnnek el a Föld felé tartva, hanem ugyancsak átalakulnak.
Ezzel megoldódott a neutrínók rejtélye, amely már évtizedek óta foglalkoztatta a részecskefizikusokat. Az elméleti számításokban szereplő neutrínó­mennyiséghez képest ugyanis a részecskék kétharmada hiányzott a vizsgálatokban, a japán és a kanadai felfedezés azonban bizonyította, hogy a neutrínók nem vesznek el, csak átalakulnak, valamint azt is, hogy a neutrínóknak van tömegük, még ha csekély is.
A felfedezés mérföldkőnek bizonyult. A részecskefizika standard modellje – az elektromágneses, a gyenge és erős kölcsönhatást, valamint az alapvető elemi részecskéket leíró kvantumtérelmélet – rendkívül sikeres volt, akkoriban már majd’ húsz éve szinte minden kísérlet igazolta jóslatait. Az elmélet azonban megkövetelte, hogy a neutrínóknak ne legyen tömegük. A neutrínóoszcilláció felfedezése tehát azt is bizonyította, hogy a standard modell nem írja le teljesen a világegyetem felépítését.
Az 1959-ben született Kadzsita Takaaki a Szaitamai Egyetemen 1981-ban diplomázott, doktori disszertációját 1986-ban védte meg a Tokiói Egyetemen. A részecskefizikus 1988 óta dolgozik az egyetem kozmikussugár-kutató intézetében (ICRR), amelynek Kamiokande, majd Super-Kamiokande neutrínóobszervatóriumában végzett kutatások során fedezték fel a neutrínóoszcillációt. 1999 óta a Tokiói Egyetem professzora és az ICRR igazgatója.
A 72 éves kanadai Arthur B. McDonald a pasadenai Kaliforniai Műszaki Egyetemen szerezte PhD tudományos fokozatát 1969-ben. A Princeton Egyetem professzora volt 1982 és 1989 között. A kanadai Sudbury Neutrínóobszervatóriumban folytatott tudományos kutatásai erősítették meg a kvantummechanikai jelenséget. A felfedezésért 2007-ben Benjamin Franklin-medált kapott. Jelenleg a kingstoni Queen’s Egyetem professzora.