Szerdán reggel gyülekező, búcsúének, sírásra görbülő arcok, mi meg az iskolabuszból integetünk – viszontlátásra, ha lehet, itt, Székelyföldön! Jó hosszú út vár ránk, kb. 600 kilométer. Guelp városig, ami mégsem ez lesz, hanem Cambrige (érdekes, hogy nagyon sok európai város nevét lehet Kanadában is megtalálni – gondolom, a „honfoglalók” érdeme) és a Kossuth Ház.
Várnak ránk a családok, és egy kedves találkozó-megbeszélő után szétviszik a csapatot legalább négy városba. Mi Komáromi Zoli főszervező barátunkhoz kerülünk, mintegy másfél órai kocsikázás után Szent Tamás városkába. Zoli és aranyos felesége, Aranka a Vajdaságból érkeztek Kanadába, Ada városból. Épp Aranka szülei is ott vannak, már a harmadik hónapjukat töltik. Úgy megértjük egymást, mintha egész életünkben együtt éltünk volna. Mondom is, hogy no, itt az asztal körül elég sok nyelvet beszélünk, mi a románt is, ti meg, adaiak a szerbet. Ki tud szerbül?, kérdezi a tatus, mert mi nem. Hát hogy tudtok gazdálkodni az államnyelv ismerete nélkül? Még eddig nem volt szükség rá, megértetjük mi magunkat magyarul is. Vajdaságban a hivatalos iratokat magyarul is kiállítják... bizony elszomorodom, amikor a mi székely öregjeinkre gondolok.
Csütörtökön a program Torontó látogatása. Sok szépet látunk a városnézésen, még érdekesebb a híres tévétorony tetején lenni, de ez az ötmilliós, dinamikusan fejlődő város mintha nem Kanada lenne. Hatalmas tömeg, zaj, piszok és tülekedés, hiába az egyetemi központ nagyon szép parkjai, jellegzetes épülettömbjei, nekem az Államok nagy városai jutnak eszembe, és nem örülök annyira. Ebédelni egy igazi bevásárlóközpontba megyünk – édes Istenem, egy valóságos Bábel-torony, rengeteg színű és szavú ember a világ ki tudja, hány országából, és mindenki a gyorsbüfék amerikai jellegzetességeit gyúrja magába.
Akkora a bevásárlóközpont, hogy mi az asszonnyal annak rendje s módja szerint el is veszünk.
Mindenki a befogadó családdal tölti a pénteki napot. Mi megnézzük a városkát, Szent Tamást, majd átmegyünk London városába. Igazi kanadai városok, a belváros épületei az 1870–80-as évekre utalnak, legtöbb egyemeletes, szép, gondozott, fotóra illő. Csend, nyugodtság, béke érezhető mindenütt, hatalmas parkok, mókusok seregei – nem félnek az embertől –, és tisztaság, rend. A Budapest nevű étterembe megyünk ebédelni, szép asszonyka, ízes magyarsággal fogad, jó ízű ételek és italok. Délutánra strandolás lett volna a program az Erie-tónál, de csak a háborgó, hullámzó tavat és a megerősödött széllel viaskodó sirályokat láttuk.
Szombaton a környék városkáiból a magyarság a Kossuth Házhoz gyűl össze Szent István-ünnepi szentmisére és körmenetre. Mi is énekelünk néhány főrésznél. Érzem, hogy a templomban levőknek nagyon teszik, különösen az Ave Maria. Szentmise után körmenet, megkerüljük a templomot, egy díszmagyarba öltözött férfi viszi a jelképes koronát, egy másik a jogart, az imák után – a „pap bácsi” felvidékről került oda, épp 25 éve, még mindig „tótoson” ejti a szavakat – elénekeljük a himnuszokat. Senkit nem zavar, senkit nem ingerel.
Három órától a mi műsorunk. Néhány szép művet hagyunk az esti szereplésre is; erre a szervezők kértek meg, ugyanis este a hagyományos Szent István-bált tartották.
Átöltözünk, a lányok külön asztalt kapnak, főleg a „kicsik” nagyon izgulnak. Jó magyar vacsora és finom borok, majd énekelünk – a Dal az édesanyához néhány hölgyet megsirat –, a helybeli fiatalok egy forgatós népi táncrendet mutatnak be, igazán ügyesen, és ezzel kezdetét is veszi a bál. Élő zene, de csak annyit mondok, hogy épp beszéltük egymás közt fiatalságunk egyik bálos, ilyen falusi bálos, sikerszámát – a Kombiné, csipkés kombiné nótát, amikor a zenészek rá is zendítették. Hát… aztán ez is véget ért.
Cseh Béla
