Az ünnepség szentmisével kezdődik, sokan részt vesznek, de még többen távolból hallgatják vagy nem. Ugyanaz a „pap bácsi” a miséző plébános, ki előző nap is, és hajszálpontosan ugyanazt prédikálja. Istenem, hogy hiányzott nekem a mi jó papunk.
Szerepelünk, szabadtéri színpadon, jó hangosítással, tetszik, sokan bekiabálva is kifejezik a tetszésüket. Látom, a lányoknak igen jólesik. Egy zavaró pillanat is van, vezénylés közben valaki veregeti a vállam, egy férfi ordítva angolul mondja – amiből egy szót se értek –, hogy ez a síró-rívó kisfiú elveszett, és a mikrofonba mondanám be. A szervezők gyorsan megoldják, mi fújjuk tovább, megállás nélkül. Végül itt is a himnuszunk, majd köszönet mindenért, mindenkinek, a jelen levő torinói magyar konzulnak is egy kis emlékcsomag székely zászlóval, előző este is ott volt a bálon. Újra kérem, hogy továbbítsa köszönetünket a jelenlegi magyar kormánynak az anyagi támogatásért. Végre itt és mindenki előtt köszönetet mondhatok a Kanadai Magyar Kulturális Tanács elnöknőjének, Somorjai Ágnes asszonynak a szíves közbenjárásáért a turné megvalósulása érdekében.
Az egész Árpád Ház igazgatását a Szőke család végzi. János bátyánk igen fürge mozgású, gyors észjárású, talpraesett ember. Beszélgetésünket kétpercenként szakítják meg, ezért-azért, mindenért. Egy-két szóval mindent igazít. Pertura kér fel, mint öregebb. No, no, nem vagy te olyan öreg, bátyám. Rám néz mosolyogva: betöltöttem a 78. évet. Szinte hanyatt esem, úgy elbámulok a kor és a látott frissesség közötti különbségen. Az egész család ilyen jókedvű, tevékeny ember.
Estefelé, úgy hat-hét órára az egész terület kiürült, minden a helyén, mint a mesében, senki nem mondta volna, hogy ezer ember töltött itt el egy egész napot.
Megismerkedem kanadai ittlétünk utolsó napjainak szervezőjével, Nezozon Tibor urammal és Edit feleségével. Ők és barátaik vittek el kiskocsikkal a Welland városban levő főiskola kollégiumába (bentlakásba), a szálláshelyünkre. Elmondják a következő két nap programját, és mi boldogan elfogadjuk. Ugyanis:
Másnap 10 órakor autókba ülünk, és irány a Niagara-vízesés. Magunkra hagynak Niagara Falls város központjában, ránk hagyatékozva a találkozás óráját és a látnivalók megtekintését. A városka igazi turistaparadicsom, mindenfelé vonzó és rikító szórakozóhelyek, elvarázsolt kastélyok, csak kaszinóból vagy ötöt számolunk. Néhány perces séta után leérünk a vízeséshez, melyet jómagam és néhány nagyobb kórustag már megnéztünk az Államok oldaláról, de a kanadai oldalról még lenyűgözőbb, hisz látni a nagy, patkószerű vízesésrészét is. Jegyet váltunk, és a hajóutat is megjárjuk. A gyerekek sikoltoznak az örömtől és néhány, nagyobb sugárban érkező vízzuhatagtól. Aztán nagyot sétálunk, megközelítve az U alakban lezúduló víztömeget. Mondanom sem kell az örömet és a sok-sok fényképezést.
Estére Tiborék visszavisznek az Árpád Házhoz, itt nagyon finom vacsorával vár a Szőke család. Elköszönéskor nagy melegséggel hívjuk őket is Erdélybe, különösen Székelyföldre.
Kedden megint újabb kiskocsik. Megnézzük a wellandi csatornazsilip-rendszert, egy hajót épp áteresztenek egy zsilipen. A Niagara folyó a zuhatagok miatt nem hajózható, ezt helyettesíti a csatorna. Majd leérünk Ontarió-tóhoz, oda, ahol a folyó beleömlik. Gyönyörű, a messzi távolban látszik Torontó, és mindegyikünk arra gondol, hogy holnap épp ott ülünk fel a gépre, mely hazavisz. De még van egy csuda meglepetés, amiről én hallani sem akarok, de hogy én mit akarok, vagy mit nem, az már nem számít. Visszavisznek a folyó mentén egy olyan helyre, ahol a sziklák közt a víz egy nagy, természetes öblöt alakított ki magának. Nem tudom, milyen messze van a túlsó szikla, de biztos, több száz méterre. Fölötte kábeldrótokat feszítettek ki, és egy libegő, vagy minek nevezzem, megy oda-vissza. Nos, a hideg ráz, amikor látom a mélységet és az örvénylő, tajtékzó víztömeget. Jön Árpád úr, megvette a 25 jegyet, apelláta nincs, felmegyünk erre a valamire mind a 25-en és még egy zsidó család. Ez a bárka még nem is zárt falú, emberderékig korlát, és állva teszed meg az oda-vissza utat. Szerencsémre középen is lehet állni, megmarkoltam egy tartóoszlopot, s indulj. Hát sokáig nem felejtem el, az biztos.
Újabb meglepetés az esti vacsora, melyet a wellandi Magyar Házban adott Tibor, a ház elnöke és az ottani magyarok. Valamikor Trianon után nagy hullámban érkezett a magyarság Wellandba, új városrészt hoztak létre, mely nagyobb volt, mint az eredeti város. Vasipar és sok más nehézipari gyár működött  itt akkortájt, ezek vonzották ide az elkeseredett magyarokat. Mára már alig van ipara a városnak, a magyarok is elmentek. Mikor láttam, hogy egyre többen jönnek szépen kiöltözve, és körbeülik a szépen terített asztalokat, sült le a képemről a bőr ilyen ruhában állni a színpadra. Hamar vissza egy megértő úrral a kollégiumba, és legalább jómagam inget, nadrágot húzok. A lányok úti ruhában is szépek, s így minden rendben zajlott. Vacsora, éneklés, köszönetek, meghívás, búcsúzkodás.
Elérkezett augusztus 26-a, az újabb iskolabusz is megjött. Búcsúének kedves vendéglátóinknak, irány a torontói reptér. Itt vár minket Komáromi Zoli barátunk, mindenkinek kedves emléket ad, majd ő is búcsút vesz, mi meg szerdán estefelé hat órakor elindulunk haza. Pénteken reggel 9 órára érünk Kovásznára. Síró szülők és még „bőgőbb” gyerekcsapat esik egymás nyakába. Öröm és jó nagy büszkeség feszít mindnyájunkat, hogy íme, hírét vittük és adtuk székely-magyarságunknak egy sok ezer kilométerre levő, nagy, boldog országban, Kanadában.

Cseh Béla