A gyöngéd, meghitt érzést kiváltó cím alatt: ötvennégy közös esztendő kései krónikája. A szerző tehát Vargha Domokosné, az ötvennégy év után magára maradt özvegy, ahogy a barátok szólítják, Magdus, s a széles, több mint harminctagú családon belül: Anyja, s a megidézett, a könyv címében megszólított Dombi, azaz Varga Domokos író, a Kutyafülűek s még jó harminc könyv, regények, monográfiák, fiataloknak írt történelmi esszék és más, eléggé széles skálán mozgó művek szerzője, a közelmúlt magyar irodalmának kiemelkedő egyénisége. Szívemhez szólt ez a vallomásos munka, valósággal faltam a sorait, amikor megkaptam, s néha-néha csak azért álltam meg az olvasással, hogy belenézzek az időbe, elmeditáljak az olvasottak kapcsán, hogy felhangosítsam magamban azokat, s felidézzek egy-egy képet, megidézzek egy-egy emléket. Mert az olvasottak előhívták bennem a saját emlékeimet is, minduntalan láttam Dombi arcát, sovány, magas alakját. Láttam — amit a könyv is felidéz —, ahogy kéziratok tengerében dolgozik, s épp szerkeszti a Lyukasóra következő számát, vagy írja valamelyik újabb könyvét. Csak olyankor láttam nem dolgozni, amikor kijött belső szobájukból — mint pesti útjaimon mindig náluk megszálló barát —, s ezt-azt mozdított. Ilyenkor válthattunk egy-egy szót, s váltottuk — mert mindig ezt tettük — a világot. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki vállára veszi, lelkébe veszi a mi — határon túliak — gondjainkat, bajainkat is, s ahol lehet, segít. Segít csángó és székely gyermekek taníttatásában széles baráti körét, köztük kint, a nagyvilágban élő magyarokat megmozgatva, segít egy-egy tehetséges erdélyi diák nyaraltatásában — sokszor úgy, hogy a maga lakásába fogadja őket —, s segít abban, hogy írásaiban is terjeszti a magyar együvé tartozás gondolatát. Vannak olyan részei is a könyvnek, amelyek több mint harmincéves barátságunk elé nyúlnak, az ő egymásra találásuk, az ő együtt töltött ötvenegy évük kezdeteire, amikor mi még nem ismertük egymást. De az arc, az egyéniség, az ő lelkiismeretessége, munkája iránti elkötelezettsége, sziklaszilárd jelleme akkor is olyan volt, mikor már én is ,,megjelentem" az életükben. Ott gördül a könyvben az idő, megelevenedik ennek a csodálatos embernek az arca, lelke, megelevenednek belső gazdagságai, igazi vonásai, s megelevenednek alkotói küzdelmei. Sorsa, sorsuk összefonódik az ország sorsával, a nemzet sorsával. Ötvenhat lázas napjaiban azt teszi, amit tennie kell, s mert azt tette, jönnek a nehéz börtönévek, magára marad a hatgyermekes édesanya, jön egy-egy levél a börtönből, s az árván maradt asszony vívja a maga különharcát, hogy a hatalom által perifériára szorítottan is, addigi állásából kitaszítottan is tudjon ételt adni gyermekei szájába, meg tudjanak maradni. Aztán folytatódik a sorskrónika a Kádár-korszak nehézségeinek felidézésével, Varga Domokos alkotó útjáról, sikereiről, küzdelmeiről. A főhős mögött mindig ott van — mint a nap árnyéka — Magdus alakja, aki nem is csak árnyék, egyéniség ő is. Ha nincs a férje, nincs a hét gyermek, többet alkothatott volna, a benne levő dramaturg, írói és szakírói véna még jobban kibontakozhatott volna, gazdagabb életművet hagy maga után? Úgy érzem, hamis a kérdésfeltevés. Mert hát van-e annál csodálatosabb élet, csodálatosabb hivatás, mint írófeleségnek vagy egyszerűen feleségnek, édesanyának lenni, úgy nevelni a gyermekeit, hogy azoknak barátjuk is tudjon lenni, gondolataik összecsendüljenek, problémáikat megtárgyalják, a gyermekekben kibomló csírát élesztgessék — Dombival együtt —, hiszen ezek a gyermekek, ezek a lelki társak betöltötték az életüket, s az életmű részei ők is. Nemhiába Dombi legnagyobb sikerű könyvét, a Kutyafülűeket épp róluk írta. S megosztotta olvasóival azt az örömet, amit a család jelent, s hirdette ezzel mint közösség-, nemzetmentő próféta a család, a nagycsalád szépségét, megtartó erejét.

A könyv krónika, élettörténet, sorstörténet, írói portré, egy különleges alkotó tehetség portréja, önarckép is, egy asszony önarcképe, aki zokszó nélkül vállalta a nagycsaládot, s amellett életművet alkotott maga is. Krónika is, 54 év krónikája, sőt, 55, 56 és az időbe belefolyó további évek, a további négy év krónikája is, amikor Dombi már nem volt, csak őbennük és a műveiben s a barátok lelkében élt, és él tovább most is.

,,Nemcsak a magam kedvéért fogtam hozzá az íráshoz — olvassuk a Bevezetésben —, nem is azért, mert neked tartozom ezzel a munkával, hanem mert látom, naponta tapasztalom, hogy igényelnek az emberek, hogy hiányzol nekik, hogy árván érzik magukat nélküled. Te voltál szinte az egyedüli ember, aki el tudta hitetni velük, hogy a tisztességes és hasznos élet is lehet szép és boldog."