Bennük laktam én. Huszonnégy oldalborda,

Két lábszárcsont — lejárva, mondjuk, térdig.

A koponyámat, hogy megemeltem volna —

nem emlékszem. Nos, értik, akik értik.

A gerincemre öltözködtök lassan.

A szívdobogások is végül ideérnek,

de hogyha végigmennék most a Csíki utcán

füles sapkában — kiröhögnétek!

Tudós csavargó voltam mindig, s vittem

nyakamban zacskónyit az omlós anyaföldből,

s hogy elkevert a szél itt, Dardzsilingben,

már hallom, hogy a szívemen dörömböl,

bújt, és jönnek lassú méltósággal értem

krumpliföldek, rétek, karcsú fák.

Töri szívemet, s szívem is a népet,

mely annyit bolygott vélem — s mégsem lelt hazát.