Az uzoniak temetkezési szokásai nem különböznek más erdélyi településekétől. Úgy gondolom, inkább a társadalom strukturáltsága, a helyi kapcsolatrendszer egyedi, a temetési szokások pedig tükrözik a falu értékrendjét, hagyományait.
A halottkultusz rendszerében a temetési szertartás a legfontosabb, leglátványosabb momentum. Ezen a nyilvános eseményen bárki részt vehet, az idegenek is, mert itt a közösségi gyülekezeti jelleg a hangsúlyosabb. Sok esetben a nagyon öregek, akik már nem járnak a templomba, mert messze van, elmennek a közelebbi szomszéd temetésére, mert a pap ott prédikál. Uzonban a temetésekre majdnem minden családból elmegy valaki, még akkor is, ha nem voltak szorosabb kapcsolatban a gyászolókkal, mivel ilyenkor illik végtisztességet tenni, ez a rendje, ilyen a hagyomány.
A temetési szertartásnak tulajdonképpen két része van: egyik a halottas háznál, másik a temetőben, a sírnál zajlik. A szertartás kezdetét a harangok jelzik, gyűlekezőt húznak az embereknek a halottas házhoz. A halottat a családtagok felöltöztetik, amíg koporsóba kerül, a földre lefektetik, lábát összekötik, kezét összeteszik a mellén, az állát fekete kendővel felkötik, a szemét lecsukják. Miután a test kihűlt, koporsóba helyezik, s estefelé megkezdődik a virrasztás.
Első este csak a szűk családi kör virraszt a közeli rokonokkal. Második este már jöhet bárki részvételni, virrasztani. A szobaajtóra fekete posztót tesznek, a kapura kitűzik a fekete zászlót. Első nap a szomszédok segítenek mindent rendbe tenni, ők készítenek lécekből koszorútartót is. A padokat letakarják háziszőttes szőnyeggel, megvegyítik a köményes pálinkát, megrendelik a kalácsot a virrasztásra és a kapunál való kínálkodásra.
Régen a virrasztás éjjel 12-ig is eltartott, az öregemberek kártyáztak, pálinkát ittak, kalácsot ettek. Az asszonyok a halottasházban csendesen beszélgettek, a téma a halott földi élete volt. A halottasházban nem illik kopogtatni, jó estét vagy jó éjszakát kívánni, hanem részvéttel kell a gyászolók mellett viselkedni, csendben, búcsúzkodások nélkül kimenni az ajtón. Nem szoktak hangoskodni, kacarászni, hanem fájdalmasan tudomásul veszik, hogy aki született, annak meg is kell halnia.
Katolikus vallású családoknál a koporsót csak azután szegezik le, miután a pap megszenteli. A reformátusoknál már azelőtt lefedik, mielőtt a pap megérkezne. A szemfedőt lehasítják a halott szájánál, a lábát eloldják, s csak azután szegezik le. Ha tűzoltó az elhunyt, a sapkáját rászegezik a koporsóra. A koporsót a testvivők kiviszik a házból és ráteszik a gyászkocsira. Ott van egy asztalka, rajta víz és pohár a tiszteletes úr részére. A halottat a hozzátartozók kikísérik, leülnek az udvaron előkészített padokra kétfelől a gyászkocsi mellett. Ezután következik a kb. 30–40 perces prédikáció, a papok igyekeznek hangsúlyozni, hogy a temetési szertartás tulajdonképpen istentisztelet. A vigasztalás és a feltámadásba vetett hit prédikálása tehát az élőkhöz szól és nem a halottakhoz. A temetésen elhangzó ima nem közbenjárás, hanem felelet az elhangzott prédikációra. A református hit szerint az elköltözött már Isten hatalma alatt áll. Az elhunytat a család méltatja, elmondja a temetés előtt a tiszteletesnek a halott életének legfontosabb állomásait, s a búcsúztatás ezt követi.
A prédikáció és a halotti búcsúztató énekek elhangzása után a gyászkocsi elindul a temető felé. A koszorúkat a halottaskocsira aggatják, de ha sok van, kézben viszik a temetőbe.
A temetési menet meghatározott sorrendben áll össze. Elöl viszik az egyház lobogóját (gyászlobogó). Utána megy a lelkész, a kántor és a presbiterek, valamint a református dalárda. Közvetlenül a gyászkocsi előtt mennek a férfiak. A gyászkocsi után indulnak a legközelebbi hozzátartozók, majd őket követik az asszonyok és lányok. A halottaskocsi mellett négy testvivő szokott menni. Ha fiatal a halott, fehér ruhás lányok kísérik, fiúkkal párban.
A gyászmenet az úton csendben halad, az egyház képviselői énekelnek, miközben a harangok végig szólnak. Ha fúvószenekart hívnak, az is a gyászkocsi előtt megy és végig muzsikál. Ez régen szokás volt, ma már csak elvétve van ilyen temetés. A gyászkocsi bemegy a temetőbe egészen a gödörig, ott a testvivők leveszik a koporsót, és a sír fölé tett rudakra helyezik. A lelkész mond még egy rövid beszédet, imát, majd a koporsót lassan a sírba eresztik. Az asszonyok, hozzátartozók ilyenkor hangosan sírnak, néha a férfiak is, főleg fiatal halott esetében, mindaddig, míg a sírt be nem fedik.
Amikor a koporsót leengedték a kötelekkel a gödörbe, egy sírásó lemegy és elrendezi, majd ráhelyezi a padmalyt. Ilyenkor a lapátra földet vesznek a sírásók, s a közeli hozzátartozók földet dobnak a koporsóra ,,pihenjen csendesen s békében” mondás kíséretében. Van eset, hogy a koszorúk szalagjait is a sírba teszik, ha az ipartestület tagja az elhunyt, a zászlót is a sírba engedik, háromszor.
Amíg a sírt földdel befedik, s megadják jellegzetes formáját és ráhelyezik a koszorúkat is, mindenki körülötte marad. A pap, a kántor és a dalárda egyházi énekeket énekel, ezután lassan, csendesen beszélgetve indulnak el a gyászszertartás résztvevői; aki akar, a torra is elmegy. Temetéskor szokás az is, hogy a saját hozzátartozók sírjához ellépnek egy percre, hisz ilyenkor mindenkinek eszébe jut az ő halottja, az ő fájdalma is. Ha nem megy valaki a torra, azt is megkínálják a temetőkapuknál kaláccsal, pálinkával és borvízzel.
A torokat régen a családi háznál tartották, tyúkhúsleves volt mindig, krumplipüré és tyúksült, pálinka, kalács s borvíz. Manapság Kovács Ferike vendéglőjében tartják, amely ízléses, szép és tágas, sokszor az egész gyülekezet befér. Ilyenkor a tiszteletes úr rövid imája után elfogyasztják az étket, majd a családnak vigasztalást kívánva mindenki hazamegy.
A temetést követő első vasárnap a templomban megemlékezés szokott lenni az elhunytról, ahol pénzadománnyal is hozzájárulnak egyházuk gyarapításához.
A halottat egy kerek évig szokták gyászolni, de inkább a nők, akik feketében járnak. Esztendő múltával sokan megemlékeznek a templomban az elhunyt hozzátartozókról és az újságban is kiteszik a megemlékező szöveget.
Rendkívül fontos a temetési szokásoknak az a szerepe, hogy mozgósítja a közösséget a hagyományos munkamegosztás szerinti feladatok elvégzésére. A temetés kitűnő alkalom, hogy a családok, nagyobb rokonságok bebizonyítsák a közösség előtt: összetartanak, nemzetségként tudnak viselkedni. Ilyenkor nem szokás haragot tartani, a közmondás szerint: Gyászban, nászban nincs harag! A temetés módjával a család ki tudja fejezni a veszteség mértékét. Ez mindig attól függ, hogy az elhunyt milyen szerepet töltött be a faluban, a családban. Elsősorban a munkaképes családfők elvesztése nagy fájdalom, az erőszakos halál vagy a fiatalabbak eltávozta. Az idősek halálát belenyugvással, természeti törvényszerűségként és Isten akarataként fogadják.
Ambrusné Imreh Anna
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
