„Ezer esztendeje annak, / Hogy a magyarok itt laknak, / Most akarják, most akarják kiirtani, / De az Isten, a jó Isten nem engedi...” A szüleink szájából megtanultuk mi is az éneket még iskolás korunk előtt, „házilag”, mert a Tódoránék hatalma alatt fokozatosan románná idegenített szép emeletes iskolánkból még a magyar szót is száműzni igyekeztek a „Mă­gar!”és „Vorbeşte româneşte!” szégyentáblákkal, de arra nem gondoltak, hogy a magyar állam által épített új iskolát a sok szép osztálytermével alig tíz esztendővel az építés után készen kézhez vehették „állami román iskolának”, a családok házait azonban nem „foglalhatták el”, ahol sok helyen „házi magyar iskolává” vált a családi tűzhely, s amit „otthoni leckeként” tanult a gyermek, az sokkal foganatosabb volt, mint amit az iskolában „vertek belé” a román tanítók. Ilyen tekintetben a mi házunk a falu alsó szélén, a zsákutca fenekén egészen „jó alapon” álló „szülői iskola” volt, ahol még a süketnéma papónk is tanult annyi magyar írást, hogy mind az ötünknek a nevét le tudta írni, mi pedig Sanyival már azelőtt megtanultunk olvasni, mielőtt járni kezdtünk volna iskolába. A „fő tanítómester” otthon apánk volt nekünk, aki a maga apátlan, félárva gyermekkorában több iskolát végzett a falusi átlagnál, mert amikor 1913-ban „kijárta” a hat elemit – az új iskolaépületet éppen az ő iskolás nemzedékük avatta fel –, Ajtay János tiszteletes felkarolása folytán az udvarhelyi ipari iskola négy osztályát is elvégezte a kőfaragói szakon, s jóllehet „szaktudománya” mellett végül is a földművelés „ekeszarvára” került, tanulási és olvasási szenvedélye egészen természetévé állandósult, úgyhogy a „betűvilág” előttünk is már kicsi korunktól kezdve nyitva állt, s a tanulási szellem olyan eleven volt köztünk, hogy egyszer apánknak a szín alatti műhelypad fiókjában kezébe akadt egy nyomtatott betűs papírdarabocska, s amint felfedezett azon egy nyelvtörően hosszú „értelmetlen” szót, mindjárt ültetett neki, s „versenyeztetett” minket Sanyival, hogy melyikünk tanulja meg hamarább „fejből” mondani: „paraaminobenzoildietilaminoetanol”. A verseny eredménye nem maradt meg bennem, de arra emlékszem, hogy akkor este, amikor feküdtünk Sanyival a nagy ágy alól kihúzható „karikás ágyunkban” – apánk gyártmánya volt az is –, én a lámpa hátfényében falra vetülő ujjárnyékkal még azt is megszámoltam, hogy tizenhét szótagból állt apánk szófeladványa, ami eggyel hosszabb volt még annál az „értelmes” és szakiskolai „tudományként” ugyancsak apánktól tanult szónál is, hogy „megnemengesztelhetetlenségeskedéseitekért”... A „szülői iskolának” ebben a betűkörében két „alapkönyv” is fennforgott a mi gyermeki kezünkön, mégpedig olyan fennforgással, hogy a könyvek vásottas-rongyollott ütött-kopottsága még ma is elevenen üt emlékeket bennem. A kettő közül többszörös szerepet töltött be az a Történelmi arcképcsarnok, amelynek 300 képpel teletűzdelt oldalain s olvasmányszövegein sokszor átpásztáztuk a magyar történelmet Attila hun királytól és a honfoglalástól kezdve a világháború első feléig, ahol utolsó személyként „Gr. Károlyi Mihály, a függetl. Párt elnöke” fogta jobb kezével tűnődve az állát. Legelöl, A honfoglalás című oldalon olvashattunk arról is, hogy a honfoglaló magyarok „mielőtt még ide bejöttek volna, előbb szerződést kötöttek ősz vezérükkel, Álmossal, hogy míg az ő nemzetsége él, az ő véréből választják fejedelmüket”, s innen megtanultuk azt is, hogy „Ez volt a híres vérszerződés”, ami annyival jobban „bement a fejünkbe”, mivel a fenyőerdős Szármány és Nagymál között ott állta keresztbe a faluvölgyet Várhegy, és arról az almásiak azt tartották, hogy Álmos vezér a honfoglaláskor éppen odáig jött, s ott halt meg a hegy várában, oda is temették el, a falu pedig először Álmosról vette a nevét, csak azután változott a határában termő sok vadalma „jóvoltából” Almásra a név, amit még Nagy-Románia első hatóságai is így „tanulhattak” valahol, mert amikor az „ölükbe hullt” Erdély sok ezer településével együtt, Homoródalmásnak is román nevet kerestek, előbb Alimoşnak nevezték, míg jobbnak nem látták az „almához igazított” Mereşti nevet. Ez a „házi történelemkönyvünk” apám szerzeményeként jutott hozzánk abból az időből, amikor Románia orv erdélyi támadása nyomán az udvarhelyi szakiskola is „menekült” 1919-ban Pestre, úgyhogy apánk ott is végezte az utolsó osztályt a fővárosban 1917-ben, és az „arcképcsarnok” legutolsó része A világháború címtől már az általa „közelvalóbban élt” történelem képeit mutatta „I. Ferenc József”, „I. Ferenc Ferdinánd (1863–1914)”, „Károly Ferenc József főherceg”, „József főherceg seregparancsnok”, „Hötzendorfi Conrád, vezérkari főnök”, „Gr. Andrássy Gyula, az alkotm. párt vezére”, „Wekerle Sándor volt miniszterelnök”, „Auguszta főhercegnő”, „Gr. Tisza István, miniszterelnök”, „Br. Hazay Samu honvédelmi miniszter”, „Sándor János belügyminiszter”, „Gr. Apponyi Albert a függetlens. p. vezére” s még sok más sorjázó képpel, amelyek közt Sándor János belügyminiszter nemcsak a nevével volt olyan, mint egy almási – mint például édesanyánk testvéröccse –, de „ránézve” is egészen hasonlított Hajas Lajos sógorunkhoz, aki a világháborúban orosz fogságba esett, s a háború után Szibériából, a Bajkál-tó mellől hányódott haza, hogy azután még a mi gyermeki fülünk is hallja olykor Szabadhelyben, a közös családi örökségű kaszálóinkon a szép nagy bajuszát pödörgető-simítgató sógorunk „hadi elbeszéléseit”, s még gyakrabban azt, hogy mindenki mástól eltérően ő a lovait nem „Hó!”-val állítja meg, hanem „Hahó!”-val. Ferenc József ugyancsak „jó ismerősünk” volt a képeskönyvből – annyira, hogy szorosan testhezálló és testszínű „egyenmundérját” én mindig kicsit furcsállva néztem, mert már-már úgy látszott, mintha a csóré bőrön csüngtek volna a kitüntetések és kétsoros gombok –, de főleg Sanyi hangos olvasásai folytán „bővült az ismeretség” még tovább a szavakba foglalt „leírásokig”: „A magyar nemzet rajongó szeretettel csügg rajta, mert azt látja, hogy a leghatalmasabb fejezetet ő írta be a mi történelmünkbe... 85 éves fővel is szakadatlanul dolgozott, mindenről jelentést tétetett...” Közvetlenül alatta az aggastyán „nagy” királynál is nagyobb hatással volt ránk a megölt trónörökös, aki simléderes tiszti csákója alól szúrós tekintettel s hegyesen csípett bajuszvégekkel „állt” a szöveg fölött, amelyből szinte borzongva tanultuk a háborús leckét: „A szerbek gaz merényletének ártatlan áldozata. De rettenetes bosszút álltunk kiontott véréért. Egész Szerbiát leigáztuk, kormányát, uralkodóját elűztük. Méltó büntetésben részesítettük a gonosztevőket.” Apánk az ő iskolai tanulásai idején alattvalója volt Ferenc Józsefnek is, utána – már Pesten 1917-ben – az „új trónörökösből” lett Károly királynak is, és akkor, amikor ő a Történelmi arcképcsarnokot megszerezte, még a világháborúról leírt kép hihetőnek tetszhetett, amint írva állt többek közt: „Megértük a világtörténelem legszörnyübb harcát, amelyet angol, orosz, francia, olasz, szerb seregek ellen kellett diadallal végig küzdenünk, szövetségben a nagy német nemzettel és a törökökkel, bolgárokkal. Akkor tört ki, amikor gaz Szerbia hitvány bombavetéssel, galádul megölte Ferenc Ferdinánd trónörökösünket és hitvesét. Visszavonás és bősz harag tépte, szaggatta közállapotainkat, az országgyülés szenvedelmes harcok színtere, Horvátország forrong, Erdély románsága felbujtva: de amikor az ellenség megjelent határainkon, elnémult a viszály, egy emberként talpra állott mindenki... Ebben a nagy kavarodásban legkiválóbb a német mellett a magyar. Ezeréves történelmünk csodái rendre megújultak, midőn honvédeink, huszáraink és közös seregbeli katonáink vívták szörnyű csatáikat. Rólunk beszéltek a népek, még az ellenség is magasztalta hősiességünket. A világháborúnak kellett jönni, hogy barátaink tanuljanak megbecsülni, ellenségeink tanuljanak félni tőlünk... Megmutattuk, hogy nagy veszedelem idejében nagy tettekre bírjuk fokozni erőinket... Láttuk, mennyi ellenségünk van nekünk ezen a világon, egészen felesleges, hogy még magunk közt is civódjunk... A horvátok, románok, tótok, németek, szászok lelkesedése és önfeláldozása hatalmas erővel nyilatkozott meg a véres harcok között. Most lett végre igazán eggyé az ország, mivelhogy mindazok, akik határai között élnek, egyesültek hazaszeretetben, a hon megvédésének munkájában és a trón iránti hűségben. Ez az eredmény magában is felér egy csatanyeréssel. A világháború után új korszakban méltón fogja illetni vezető szerep a mi országunkat. Összefogva Ausztriával, szövetségben a németekkel legyőzhetetlenek voltunk, vagyunk és maradunk.” Mindennek a „diadalmas végnek” méltó rajzolata volt a könyv utolsó oldalán, Károlyi Mihály képe után a Monarchia pajzsos címere s fölötte külön a magyar királyi korona a szárnyaló angyalok kezében, a kereszténység krisztusi feszülete, a repülő turulmadár karddal a csőrében, s aztán „szolgált” a becsukott könyv nekünk Sanyival a legtöbbet kemény papundeklitáblájának hátsó-külső felével, ahova Sanyi malmozóábrát vonalazott, s azon űztük legkedveltebb „ülő” játékunkat a törökbúza- és fuszulykaszemek „csatájaként”, amelyben örökké a bátyám „szemei” voltak a „győztesek”, miután ő nagyon eszesen tudta a „malmait” csiki-csukira „járatni” az egyébként is „nagyobb” eszével.

(folytatjuk)