Ki tagadja azt, hogy szorultságban szenvedünk, és kellene nekünk most Domokos Pál Péter! És mindenki, aki nemzetünk apostola volt! Visszasiratjuk elődeinket, mert az állandóságra vágyunk. Félünk bevallani: rövid az idő, s nyomban a mi lelkünk harangja kondul, egy tünékeny pillanat, s tetemünk felett már a betűk virrasztanak – ha egyáltalán őrködnek –, míg a novemberi esők laposra mossák a betűk medrét. Néhány óra, s felettem fognak talpak lépkedni, ahogy itt, most a Farkasréti temető múzeumában magam teszem. Mécsesek százai pislognak, mint álmos fél-csillagfények, sistergő lépések az avarban alkotják a teret. A magyarfalusi elhunytakra gondolok, az elhallgatott sokaságra, gyökereimre. Isten nyugosztalja névtelen Árpádunk, üdvözítse Pázmányunk, Kossuthunk, Adynk! Honnan is tudnám, ki fia vagyok én? Bűnös nemzedék áldozata, a tudatlanság árnyékának pora. Be jó volna egy olajág, egy templomkő, egy csipkebokor, mely vonzásában tartana.
A lett elérkezik egy mélypontra, amikor rákérdez a létre. A rá vonatkozó lét értelmére. Kérdezhetjük a válaszra bukkant felvilágosultaktól, a jobb latortól ellophatjuk a krisztusi ígéretet, melegít-e más bőre, vagyis valaki más helyettem meghal-e? Igen, elérkezik és megérkezünk, egymásnak fut a kérdés és a válasz. Kikerülhetetlen az elmúlás réme. És mit ér a kérdés, ha a már létező válasszal hallgattatjuk el? Ahogy mondani szokás: úgy kérdez, hogy állít. A legtöbb ember nem is kérdez. Megteszik mások helyette, csomagolva megkapja a nyugtatókat. Ő csak issza a borát, szívja a szivarját. S miért lehet igaza a burkolt hallgatagnak? Mert a részletek szeretői, gyűlölői lehetünk, de bizalmunk csakis az Egészben lehet, vagy sehol.
Végső soron a tudomány is a halált akarja legyőzni, míg a művészet, akár a paraszti hitvilág, segít a halállal meghalni. Hiszen a halál nem büntetés, hanem irgalom. A sír tehát nem emberségünk megcsúfolása, nem szerencsétlenség – mert a mindenszentek seregébe tart a vég. És végül minden mű, minden alkotás halál. Belehalni az alkotásba, hogy az időnélküliség hatalmába kerüljünk, és hogy az élet titkát megvédjük.
A halál nem pont, hanem kettőspont. Egy porta a sok vámház közül, melyek fölfelé vezetnek. A második kell, ami ellen vagy mellett nincs szavunk. S tán sohase fogjuk megízlelni saját halálunk, mert amíg élünk: élünk, s ha értünk jön, másokon ütnek ki a sebek, velünk mindössze megtörténik, ami megeshet. Ahogy a születés sem nékünk fájt, halálunkat is más szenvedi át. Micsoda paradox kegyelem!
Valamennyien özvegyek vagyunk. S ahogy Kányádi írta: a legárvább, akinek még halottai sincsenek. De vajon mind emberek ezek, más halottaink nincsenek? Hisz elhaláloztak ifjú, szép erények, itthagytak – mert polcra raktuk őket – az éltető eszmék. Amikor elhunytjainkra gondolunk, az elveszített szentet siratjuk vissza. Légyen az ember, légyen korszak, légyen eszme, és legyünk mi magunk.
Minden vasárnap utánozzuk a megtagadott paradicsomot. S lesz egy pillanat, amikor értünk jön a P betűk valamelyike. A lényeg egyedül az, hogy az ember visszataláljon oda, ahonnan származik. Egy kertbe, egy teremtő szóba. És tán ez az egy biztos. Mert „visszatér a por a földbe, ahonnan vétetett, s az éltető lehelet visszatér Istenhez, aki adta”. (Préd. 12,7.)
Sok szeretettel kívánom Isten áldását életükre.