És nem a masszív tüntetések első napján vagy másnap reggel, amikor Victor Ponta lemondott, hanem azt követően, este. Azzal, hogy a kormány lemondása után is egyre nagyobb tömegek vonultak utcára, és egyértelműen jelezték: nem elégednek meg látszatintézkedésekkel, személyi cserékkel, nem elég az odahajított vezéráldozat, ennél többet, jóval többet akar az a többnyire városi fiatalokból, értelmiségiekből álló réteg, amely elsöprő erővel mozdult meg a bukaresti tragédia után. A kérdés csak az, hogy ez a győzelem mennyit ér, mire elég, és hogyan gazdálkodunk vele.
Egyelőre ott van a levegőben, szinte tapintható a remény, hogy többé semmi nem lesz olyan, mint volt, véget ért az a korszak, amikor a politikusok bármit megtehettek, vége a hatalmaskodásnak, a visszaéléseknek, a gátlástalan lopásoknak, a kiváltságoknak. Persze, ebben a formában ez naivitás, de a tüntetők követeléseiben kétségkívül jelen van az idealizmus. Ezzel szemben viszont ott a politikai elit törekvése is, hogy minél kevesebb áldozattal, minél felszínesebb változásokkal átmentsék a hatalmat. Ne tévesszen meg senkit a párthovatartozás alapján zajló vita: számtalanszor – például a honatyák mentelmi jogának megvonásáról szóló parlamenti szavazásokon – bebizonyosodott már, hogy a kiváltságok megőrzése érdekében pártok fölötti összefogás alakul ki, a felelősségre vonástól, az igazságszolgáltatástól politikai ellenfeleiket is megvédik a képviselők, szenátorok.
Könnyen tévútnak bizonyulhat az is, ha kizárólag a jelenlegi ellenzék javaslata mellett köteleznénk el magunkat: ha ugyanis az előrehozott választásokat túl korán írják ki, azt a régi választási törvény szerint kell majd lebonyolítani, marad tehát a felduzzasztott, túlméretezett parlament, maradnak a jelenlegi pártok, s jóllehet a szociáldemokraták vélhetően vereséget szenvednek, mélyreható változás aligha történik. S bár kétségkívül pozitívumként értékelhető, hogy Klaus Johannis államfő tegnap bejelentette: a civil szférával is kíván tanácskozni, nem csak a pártokkal, ez a kezdeményezés könnyen a visszájára fordulhat, ha a tüntetőknek szóvivőket, vezetőket kell választaniuk maguk közül – ez kicsit a mozgalom jellegével ellentétes. Ráadásul az utcára vonulók követelése konzultációk nélkül is meglehetősen egyértelmű – fogalmazta meg több elemző is –: minden pártból elegük van, és a korrupció felszámolását követelik. A politikai valóságra lefordítva ez korántsem anarchiát jelent – amint azt több bőrét menteni igyekvő politikus is próbálja sugallni –, hanem például a honatyák előjogainak megszüntetését, a törvénytelenül szerzett vagyonok elkobzását, a felelősségre vonás megkönnyítését, független igazságszolgáltatást, szakértőkből álló kormányt.
Az utca győzelmének mértéke pedig nem abban mérhető majd le, hogy milyen átmeneti megoldás születik a jelenlegi válságban, hanem abban, hogy ezen célkitűzések közül mit sikerül majd megvalósítani.