Elevenen él emlékezetemben a müncheni olimpiai park egy szeptember reggeli látványa, melyet az olimpiai falut övező kerítés mentén huszonöt méterenként álló harckocsik, előttük állig felfegyverzett katonák, az olimpiai stadion félárbocra eresztett zászlói, a hatalmas kandeláberben éppen csak pislákoló olimpiai láng nyújtottak, na meg a kerítés körül összesereglett sok ezer ember szomorú arca, visszafogott, halk hangú beszélgetése, szomorúságot, tanácstalanságot tükröző tekintette, mellyel az izraeli sportolók lakosztályainak ablakait fürkészte, s azt a balkonon őrködő álarcos palesztint, aki gépfegyverrel a nyakában foglyait vigyázta.
Mosoly nélkül, az olimpiai játékok sorsáért való aggódással telt el a nap, az este, a tévé képernyőjéhez láncoltan az éjszaka... Kíváncsian lestük a fejleményeket, hiszen nyílt titok volt, hogy a mesterlövészek megpróbálják kiszabadítani az izraeli foglyokat. Éjfél után két óra körül egyszer csak elsötétült a képernyő, fegyverropogás kíséretében fényes csíkok rajzolták be a sötét hátteret... A mesterlövészek akcióját nem kísérte szerencse, az izraeli foglyok, na meg a palesztin terroristák és egy rendőr életét vesztette... Másnap az olimpiai stadionban kimondták : az olimpiai játékok folytatódnak! A zászlók visszakúsztak árbocaikra, az olimpiai láng újra teljes melegével és fényével lobogott. A terroristák minden fenyegetése ellenére az olimpiai eszme tovább élt. A palesztin kérdés viszont azóta sem oldódott meg.
Hagyjuk most a montreali bojkottot, ugorjunk át Moszkvába, oda, ahová nem jöttek el az amerikaiak, és mindazok, akik felháborodtak a Szovjetunióra Afganisztán fegyveres lerohanásáért. Ha csonka mezőnnyel is, de az olimpia szépen lezajlott. A Szovjetunó pedig tovább harcolt Afganisztánban... Újabb négy év múlva a szovjet tábor — egy-két kivétellel, lásd a románokat —visszavágott, s nem ment el Los Angelesbe. Kinek ártott? Saját sportolóinak! Azok négyéves kemény munkáját tette tönkre. Az olimpiai eszme viszont tovább élt...
Most újabb sötét felhők emelkednek az olimpia egére. Egy csodálatosan szép hagyomány, az olimpiai láng — melyet először 1926-ban Olümpia szent ligetében gyújtottak meg, s innen vitte egy háromezer tagú staféta a hitleri Németország fővárosába, Berlinbe, ahol a játékok előestéjén Lustgarten emelvényéről ezekkel a szavakkal hívták: ,,Jöjj, szent láng! Világolj, melegíts, és ne aludj ki soha!"— ,,zavarja" az emberiség egy csoportját... Mi is láttuk a képernyőn, hogy a kínaiak mint verték szét irgalmatlan kegyetlenséggel a tibetiek tüntetését —fel is háborodtunk a látottakon —, tudunk sok mindent az emberi jogok kezelésének kínai módszereiről... De tudjuk, mindazon igazságtalanságokért, melyekért a tibetiek (évtizedekkel ezelőtt a palesztinok, az afrikaiak, az amerikaiak, a szovjet tábor...) vagy a többiek küzdenek, nem az olimpiai eszme a hibás! (Emlékezzünk csak az ókori olimpiai játékok istenbékéjére, az ekecheiriára, mely szent hellyé nyilvánította az olimpiai ligetet, és kötelezett minden görögöt, hogy az olimpiai játékok idejére szüntessenek be minden fegyveres összetűzést.) És nem az olimpiai láng! Nem ismerünk még olyan politikai igazságtalanságot, olyan fegyveres összetűzést, amelyet az olimpiai bojkottok vagy az olimpizmus felhasználásával tett lépések megoldottak volna. S nem lesz ez másként most sem. Más megoldást kell keresni, s hagyni az emberiség legszebb, legnemesebb ünnepét. Mert tehetnek bármit, az olimpia eszme élt, él, és élni fog örökké!
