Bíró Melinda sohasem vágyott a mezőnybe, a Sepsi-SIC kézilabdakapusát az teszi boldoggá, ha valakit megakadályozhat a gólszerzésben. Az eddigi eredményekkel nem teljesen elégedett, bár van két győzelmük. A zetelaki lány életében az első helyen van a kézilabda, és a jövőben is a lehető legjobbját fogja nyújtani ahhoz, hogy további győzelemhez segítse a zöld-fehér mezes csapatot.
– Mikor kezdtél el kézilabdázni, és miért épp azt választottad, hogy kapus leszel?
– Tizenegy éve kezdtem el, és az, hogy kapus leszek, egyértelmű volt, hiszen első pillanattól kezdve nagyon tetszett. Amikor kipróbáltam, annyira megszerettem, hogy edzéseken arra kértem a tanárunkat, engedjen, hogy én védhessek, és néha még azt is mondtam, hogy fáj a lábam, és nem tudok szaladni, így kénytelen volt kinevezni hálóőrnek. A folytatásban az edzőnek is megtetszett, ahogy védek, és így kapus lettem.
– Hol kezdted el űzni ezt a sportot?
– Zetelakán kezdtem, és 14 éves koromig ott is játszottam. Nagyon jó csapatunk volt, háromszor is megnyertük a korosztályos országos bajnokságokat. A következő négy évben már Székelyudvarhelyen jártam iskolába, és csatlakoztam az ottani kézilabdacsapathoz. Voltak olyan tervek is, hogy indítanak A-osztályos csapatot, de aztán nem jött össze, és így kerültem Sepsiszentgyörgyre.
– Hogyan oldod meg az ingázást?
– Általában egész héten Szentgyörgyön vagyok, de hétvégére hazamegyek Zetelakára. Vannak olyan hetek is, amikor csak kedden jövök vissza, de akkor nem megyek haza hétvégére. Az edzéseket otthon sem hagyom ki, elvégzem a kiszabott feladatokat, hiszen nagyon fontos nekem a kézilabda.
– Megfordul az emberek fejében az, hogy miért kínozzák magukat a kapusok, hiszen 60–70 km/órával száguld feléjük a labda, és ők minden testrészüket készek „feláldozni”, csak hogy ne kapjanak gólt. Te mit gondolsz erről?
– Az biztos, hogy ezt szeretni kell. Én már gyerekként is állandóan odaugrottam a labda útjába, és mindig azt gondoltam, hogy dobjanak csak fejbe, de ne legyen gól. Én nem dobok gólokat, de úgy tudom segíteni a csapatomat, hogy nem engedem az ellenfélnek, hogy gólt szerezzen.
– Soha nem szerettél volna mezőnyjátékos lenni?
– Az igazat megvallva, volt egy időszak, amikor kipróbáltam edzésen, hogy milyen balszélsőnek lenni. Az edzőm azt is mondta, hogy ha mezőnyjátékos lennék, én lehetnék az egyik legjobb szélső. Szóval néha edzés elején, vagy úgy, hogy senki ne lássa, próbálkoztam a gólszerzéssel. Jólesett az edző dicsérete, de továbbra is a kapuban akartam maradni. Ettől én már nem tudok megválni.
– Van példaképed vagy kedvenc játékosod?
– Nem igazán mondhatom azt, hogy van példaképem, de nagyon sokan hasonlítanak a spanyol kézilabdakapushoz, Silvia Navarróhoz, mivel ő is alacsony és állandóan pattog. Számomra hátrány, hogy alacsony vagyok, hiszen voltunk ifjúsági válogatáson, és ott látták, hogy jól védek, de az edző azt mondta, hogy ha öt centivel magasabb lennék, akkor a román válogatottban az első számú kapus lehetnék.
– Mindenkinek van kedvenc csapata. Te kinek szurkolsz?
– A Győri Audi ETO mérkőzéseit szoktam követni, és nekik szurkolok, hogy minél jobb eredményt érjenek el. Nagy múltú csapat, tizenegyszeres magyar bajnok és Magyar Kupa-győztes, illetve 2013-ban és 2014-ben Bajnokok Ligáját is nyert.
– Mit gondolsz a Sepsi-SIC eddigi eredményeiről? Sajnos, az idény elején két mérkőzést veszítettetek el egy-egy góllal, de most már van két győzelmetek is.
– Azt kell mondanom, hogy felemás érzéseim vannak az eddigi eredményeinkkel kapcsolatban. Az első két mérkőzésünkön úgy álltunk fel a pályára, hogy nem hittük el, elveszíthetjük, mert olyan csapatok ellen játszottunk, amelyeket tudtuk, hogy le kell győznünk. Meglepetést okoztak, hiszen nekünk nem jöttek össze a dolgok, nekik meg igen. A mérkőzés végén rosszulesett, hogy egy verhető csapattól kaptunk ki, de majd a visszavágón bebizonyítjuk, hogy jobbak vagyunk. Igyekszünk hétről hétre jobbak lenni, már van két győzelmünk, és remélem, hogy az idei két utolsó találkozónkat is megnyerjük.
– Milyen a hangulat a csapatban?
– Szerintem jó a hangulat, igyekszünk a szabad időnket is együtt tölteni, amikor csak tudjuk. Nincsenek konfliktusok köztünk, képesek vagyunk összefogni. Már csak a játékban kell kihoznunk a legjobbat magunkból. Néha látszik, hogy még nem szoktunk össze rendesen, nem érezzük, ki hova fog szaladni, de idővel ez is meglesz.
– Már lejátszottatok nyolc mérkőzést. Mi a célod a folytatásban?
– Fejlődni szeretnék, és minél több tapasztalatot akarok gyűjteni. Most úgy érzem, addig szeretnék kézilabdázni, ameddig csak tudok, segíteni akarom a Sepsi-SIC csapatát a lehető legjobb eredmény elérésében.
