Útban elestéledett egy királyi városban. Bejelentette magát a királynál, útiköltséget kért, s az éjjelre szállást.
A deák jóforma legény volt, helyesen beszélt, s ügyesen viselte magát. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó leánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha ő királyfiú, leánynézőbe jött, s csak azért öltözött deáknak, hogy ne ismerjék meg?! Ezt a gondolatát megmondá az urának, s a király is helyesnek vette. Ketten megegyeztek, hogy tudják ki, igazán királyfiú-e. Megmarasztották vagy két napra.
Első éjszakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azért, hogy ha avval megelégszik, úgy csak deák, ha nem, akkor királyfiú. Az ágyat megvetették az oldalházban, s egy bizodalmas emberét a király annak az ablakára állította, hogy lesse meg a deákot, mit csinál.
Megmutatták a deáknak az ágyat, s ő vetkőzni kezd ott egyedül, de amint vetkeznék, a borsó a zsebéből mind az ágyba hull alája. Ő keresgélni kezdi, s egyenként összeszedegetni. Hajnal lett, míg össze tudta szedni. A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a deák, de látta, hogy nem aluszik, hanem mind csak az ágyát igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét. Azt jelentette a királynak, hogy a szálló nem aludt, csak az ágyával bajlódott. Úgy látszik, hogy nem afféle ágyhoz van szokva.
Felkelt a deák, s reggeli alatt a király megkérdezte, hogy aludt.
A deák azt mondá:
– Egy kicsit nyughatatlanul, de annak is magam valék az oka.
Ebből azt húzták ki, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, hogy ahhoz való jó ágyat vessenek neki. Hitték, hogy királyfiú, s ahhoz léve bántak vele.
Más este ismét oda vetettek ágyat, de királyi módra. A deák, hogy a múlt éjjel nem aludt volt, mihelyt a fejét letette, úgy elaludt, mint a tök, virradtig meg se moccant. Most a borsóval nem kellett hogy baja legyen, mert azt a kisruhája szegibe kötte volt, mikor az ágyból összekeresgélte. A vigyázó azt jelentette reggel, hogy az utazó végig jól aludt.
Csakugyan most már meghitték, hogy a deák csak deák-képet vett, de királyfiú. Reáfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták.
A király leánya jól járt utána a deáknak; nem nagy dologba került, hogy magát vele megszerettesse, s ketten összekeltek. Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor őket felrakták, s útnak eresztették, hogy a deák-király is mutassa meg feleségének a maga országát.
A deák még most ijedt meg, hogy kurucosan tanál járni. Szepegett, szepegett, de csak elszánta magát, hogy úgy legyen, ahogy jő. Mondá magában:
– Elindulok vélük, s ha nem egyéb, elszököm tőlük, visszamegyek a kollégiumba!
A deákköntöst soha sem hagyta el magától.
Elindultak, s addig mennek, míg egy nagy erdőbe érnek. Ott egy helyt a deák félremegyen, s egy mély árokban vetkőzni kezd, hogy a deákgúnyába öltözzék, s elszökjék.
Éppen ott hevert egy hétfejű sárkány, s ez őt megszólította:
– Ki vagy? Mit keressz itt? Mit akarsz?
A deák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt is, hogy most éppen szökni akar el.
A sárkány azt mondta reá:
– Nem szükség elszökni, kár volna. Csak folytasd utadat, s amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj be abba, s lakjál ott békével feleségestül, kutyástól, macskástól, addig, amíg a vár mozogni s forogni kezd. De akkor aztán kotródj onnan, mert akkor én megyek oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek!
Visszament hát a deák az útitársasághoz, s tovább utaztak, míg az erdőből kiérve a várat meglátta. Oda mind bementek, s megtelepedtek, mint az övébe.
Jól találták magukat két esztendőn keresztül, s a deák maga is hinni kezdte, hogy ő már igazán király. De hát egyszer a vár csak mozogni, forogni kezd nagy gyorsan! Megbúsul a deák, kimegyen a vár élére, ott sétál nagy búsan fel s alá. Talál ott egy vén banyót, aki azt kérdi tőle:
– Mi bajod van, felséges király?
– Hm, az a baj, anyó – azt mondja a deák –, hogy nem vagyok király, de mégis annak kell lennem!
Elbeszéli egész dolgát mostanig.
– Az még nem baj, fiam – mondja a banyó. – Köszönd, hogy nem titkoltad el előlem dolgodat! Én a kuruzsos királyné vagyok a hétfejű sárkánynak legfélelmesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: igen hirtelen süttess egy cipót egymás után hét sütéssel; azt a cipót mindenkor legelőbb tétesd be a kemencébe, s legutoljára vétesd ki; azt holnap reggelre, mikor a hétfejű sárkány megérkezik, tétesd ki a várkapuba, s az a sárkánynak úgy megfelel, hogy téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad.
A deák a cipót éppen úgy elkészítette, s már éjfél után egy órakor a cipó ki volt téve a várkapuba. Mikor a nap bújt fel, a hétfejű sárkány a várkapura ment, de őt a cipó így szólította meg:
– Hó, itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem mehetsz bé! Ha bé akarsz menni, előbb ki kell állnod azt, amit én kiállottam!
– Nekem ide csak bé kell mennem! – azt mondja a sárkány. – Micsoda próbákat állottál ki hát?
A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag volt, felásott földbe takarták, elrothadt, kikőtt, fölnőtt, sok hideget, meleget, esőt, havat kiállott, mégis megtermett; levágták, összekötözték, megcsépelték, összemorzsolták, meggyúrták; azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bevetették.
– Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen béeresztlek, de máskülönben ide nem bé!
A sárkány tudva, hogy mindazt ki nem állhatja, úgy nekiharagudt, hogy mérgében kihasadt, s így elpusztult.
A deák pedig az naptól fogva annak a várnak ura lett. Apósa és anyósa halála után két országnak lett királya, s ha meg nem hótt, ma is uralkodik.
Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint a deák, én is a mái szentséges nap beállanék deáknak!