Megrendítően igaz és szép volt a sepsiszentgyörgyi színház útja a mezítlábas gyermekkortól – amikor a társulat a napidíjáról lemondott, hogy autót vásárolhasson szolgálatteljesítéséhez, hogy eljuthasson a legeldugottabb településig is, a szóra váró emberekhez – a nemzetközi megmérettetésekig. De addig, amíg idáig jutott, fel kellett szállni arra a rozoga autóbuszra.
Aztán szolgálata teljesítése után le-leszállt és eltűnt az időben egy-egy örömosztó komédiás. Néhány órája az utolsó is: Nagy Ica. Örömosztó volt. Egy ismerősöm, amikor megtudta, hogy kiért lobog a fekete zászló a színház homlokzatán, csak ennyit mondott: „Amikor Kézdiszentléleken megállt az ütött-kopott autóbuszotok, és megláttuk, hogy kiszáll Nagy Ica, tudtuk, hogy számunkra ma ünnep lesz.”
Amikor a marosvásárhelyi bábszínház színésznője 1955-ben a sepsiszentgyörgyi társulathoz szerződött, egy csapásra meghódította a közönséget. Botka Lacival A csárdáskirálynőben – Bóni, Stázi – olyan visszhangos sikerük volt, amely túlélte az időt napjainkig. Hogy mi volt a titka? Egy éjszakát szántam rá egy színházi albumot lapozgatva, hogy megtudjam. Rábukkantam az egyik legszigorúbb tollú kritikusnak egy írására, aki sohasem kímélt senkit. Miután Schiller Ármány és szerelem című darabjában rajtam is elverte a port, Icáról a következőket írja: „Lujza alakítója, Nagy Ilona ebben a szerepben érett igazán művésszé. Ez az autodidakta színésznő, aki előzőleg a bábszínháznál dolgozott és A csárdáskirálynő Stázijaként futott be Sepsiszentgyörgyön, a hegyke szubrettszerepből úgyszólván átmenet nélkül lépett be az egyetemes drámairodalom egyik legnagyobb női szerepébe. (...) Az alak fő jellemvonását, a szenvedélyes és ugyanakkor makulátlanul tiszta szerelmét, odaadását szerelmeséért és édesapjáért, e két érzés közötti konfliktust megrendítően hozta színpadra.” Szőcs István sejti a titkát. Én nem. Pedig rendezők akaratából egy-egy előadás erejéig társa voltam a játékban. Talán az egyszerűség, alázat, közönségtisztelet... de itt elakadok.
Nem tudom, hogy ki emlékszik még rá. Én csak annyit tudok: egy közönségszervező, akinek a siker örömforrás és a bukás szégyen, mert minden rajta csattan, felhív telefonon, és elcsukló hangjában egy „családtag” (az igazi társulat család is) őszinte fájdalmával kéri, hogy mondjuk el, az egykori nézők milyen nagyon szerették, tisztelték és becsülték. És őt látva a kislányok mind színésznőnek készültek. A szervező szavai talán egy komédiássors aranyfedezete. Az az aranyfedezet, amelyet a teremtő ajándékként oltott a szolgálatra kiválasztottak lelkébe a születés pillanatában. Aranyfedezet, amely nem több és nem kevesebb, mint a tehetségből és szeretetből megszülető komédiáshatalom. „Miénk a hatalom az emberszív felett: Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” (Petőfi Sándor) Ica élt a hatalmával. Köszönjük meg a teremtőnknek életét, szolgálatát, példáját.
