Már program után voltunk, de az ajtó nem volt bezárva, az úr csak úgy benyitott, pedig láthatta a kutyát az üvegen keresztül. Idejében visszahúzta az ajtót, én is, látván a történteket, azonnal mozdultam. Az volt a jó napot, hogy mit keres itt egy kutya? Ránéztem az órára, a munkaidő lejárt, közöltem, hogy ez magánlakás. Ténylegesen csak papírmunkát végzünk ott, fő tevékenységünk a betegek otthonában zajlik, ott ápoljuk őket. Az irodai négylábút meg mindig bezárjuk, amikor ügyfelet fogadunk. Kérdésemre, hogy miben segíthetek, nem válaszolt, elment. Ennyi történt, erre tanúm is van. Nem az háborít fel, hogy valaki panaszt tesz egy ilyen apróságért, mert mindenkinek vannak rossz napjai, a betegek és hozzátartozóik pedig lehetnek ingerlékenyebbek, de ez nem jogosít fel senkit arra, hogy meg nem történt eseményeket kürtöljön szét. Azt senki nem nyeli le szó nélkül, ha egy kutya megharapja, de nekem nem mondta ezt az öregúr. Megjegyzem, egy apró termetű kutyáról van szó, nem valami félelmetes ragadozóról. Valóban házőrző fajta, azért is tartjuk, mert sokszor egyedül vagyok a számítógép előtt, és már vittek el pénzt tőlünk. Valószínűleg én is lehettem volna kedvesebb, de akkor ezért tegyen panaszt, ne a kutya miatt... Az első gondolatom az volt, hogy beperelem az illetőt rágalmazásért meg azért a feszültségért, amit átéltem a családommal, de végül úgy döntöttem, hogy beérem a nyilvános válasszal. Az ajtót pedig ezentúl bezárjuk, és csengőt szerelünk fel.
Domokos Izabella