Ott megállnak s megszámlálják: hány ház van Pesten. Aztán hazamennek s megkérdezik apust: Igazs-e, hogy te mindent tuds? Apus azt fogja felelni: Hogyne tudnék. Hát akkor mondd meg: hány ház van Pesten? Persze, erre nem tudna felelni. Hej, de nadselű lenne!
Hát a kirándulásnak fuccs. Most már mit csináljon? – Topp! – koppintott a homlokára. – Van nekem egy másik nadselű gondolatom. Kijándulok a spájzba. De már ide nem hívom Andrist.
Hiszen a gondolat nadselű volt, de nem új. Mert hadd lám, tartsa fel az ujját közületek, aki egyszer-másszor ki ne rándult volna a spájzba – nyalakodni. Hát nem új gondolat, de nadselű.
Amint már tudjátok, Öcsikénél a nadselű gondolatot villámgyorsan követi a tett. Apus az írószobában, anyus a konyhán, Andris a gyerekszobában éppen most olvassa, hogy Rókáné komámasszonyból mint lett méltóságos asszony, Öcsike már ott is van a spájzban. Már fültőn is fogta a lekváros bödönt, melyet a nagyanyóka küldött messze-messze földről, hogy ne haljanak éhen a pesti lelkem unokák. Nemcsak fültőn ragadta, de kedves szókkal biztatgatja is: Dele, dele, bödönkém, dlágám! S a jószívű bödön nem kéreti magát, szépen, udvariasan meghajlik, és jön, és jön lefelé, s ha beszélni tudna, még mondaná is: – Megyek, megyek, Öcsikém, gyöngyvirágom, tied vagyok lekvárostul, mindenestül, tied!
Hiszen tehetett volna a bödön úgy is, mint ahogy a szamarak szoktak: megbicsakolja magát, egy ember húzza a kötőféknél fogvást, egy másik üli hátul, s mégsem mozdul. Nem, nem, soha! De a bödönnek van esze, nem húzatja, nem püfölteti magát, indul az első szóra, s a második szót meg se várja: leugrik a polcról, egyenest az Öcsike feje búbjára: Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!
Egy puffanás, egy sikoltás, anyus rémülten dobja le a főzőkanalat, apus az írótollat, s egyszerre nyitnak be a kamrába. Pedig Öcsike nem hívta őket: Deltek, deltek!
Megint tartsa fel az ujját, aki egyszer-másszor titokban nem pillantott be az apus újságába, s abban nem olvasott szörnyű nagy szerencsétlenségről, amikor is megrendítő látvány tárult a belépők elé. Ilyen megrendítő látvány tárult Öcsike kedves szülei elé is. A rémülettől földbe gyökeredzett a lábuk. Csak a keze meg lába látszott Öcsikének – fejét, mellét szépen eltakarta a bödön, s folyt, folydogált a lekvár le, le, lefelé, a drága lekvár, mit messze földről küldött nagyanyóka.
Ám lassan-lassan magához tért a rémületből apus és anyus, a drága Öcsikét kiszabadították a bödönből, aztán vitték  a vízvezeték csapja alá. Hiszen nem először vitték ide Öcsikét! Nos, száz szónak is egy a vége: vízvezeték csapjából csurgott a víz Öcsike gyászfeketére mázolódott pofikájára, s csudálatos, nem a pofikája, de a lába rugdalódzott a hideg víztől. S merthogy karácsony s újesztendő között esett meg ez a szörnyű eset, amikor minden jóravaló háznál nagytakarítást rendeznek, Öcsike nadrágján is nagytakarítást rendezett apus, s közben furcsa kérdéseket intézett hozzá: kell-e lekvár? kell-e lekvár? kell-e még? no, kell-e ?
– Pejse hogy kell! – bőgött Öcsike. – Azséjt mentem a spájzsba.