Lírát bővebben termő kolozsvári egyetemi évei alatt már felfigyelhettünk erős, közéleti húrokat is pendítő, „kolompok, idegen parancsok, katonák” közt fölcsendülő, „kullancs-rögeszmékkel” szembeszegülő vérbő hangjára, korán megmutatkozó formaérzékére. Antológianyitó verse még megjelenhetett nemzedéke bemutatkozó kötetében (Ötödik évszak), s jó néhány verse egy-két, lázongóbb tartalmat is befogadó korabeli lapban (Ifjúmunkás, Korunk), s miközben képessége támadt a világ „tövises szépségének” megmutatására, korán föl kellett ismernie, hogy „hiába voltunk sirály-röptűek, vadászó képességgel megáldott időlovasok”, az ő gyöngyei is disznók elé peregnek.
A Forrás-sorozatban megjelenésre váró első kötetén hosszú évekig bóbiskol a láthatatlan cenzor, munkahelykeresésben peremre szorítják, „múltja” miatt elvtársak dorgálják, még a helyi lap ipari rovatához sem engedik betűközelbe. Így hát a nagyívű Eretnek zsoltárban maga is a Fennvalón kénytelen számonkérni: „miért simogattad el bennünk, / szelíd tigriseidben a felszökő indulatot, / miért ostoroztad bennünk  / a morduló haragot, / te mesteri állatszelídítő, / miért küldted közénk a prófétákat, / hogy a demagógia mételyét terjesszék közöttünk, / hogy nyugtalanná tegyék nyájadat / álszent tanításaikkal, / első feljelentői az emberi nemnek, / vaskos jutalom jegyében üdvösséggel kufárkodók!...” S bár élni szeretne az indulás talentumával, „szavakat állítva csatarendbe, / egymásért mindet, sosem egymás ellen, / hogy őrizzenek talpig készületben, / mint rendíthetetlen ólomkatonák”, de a felelősséggel ejtett szó megnehezül számára, vagy épp „lefejtik szájáról, mint a kagylót”, s az oly nagyon áhított, fürkészett és vágyott szabadságról is kiderül, hogy csupán „a magány felismerése”. Rezignáltan veszi tudomásul:
Nem teremnek nekem már a szavak
    Sem igent sem nemet
    Sem állítást sem tagadást
    Sem engedelmet sem engedetlenséget
A hallgatás szélfenyői őriznek mozdulatlanul
bejárhatatlan csenderdőm közepén
A gyermekkort hívná segítségül, s betört fejű babák vézna hangocskáját véli felsírni, amikor az anya csillagokat kever a tejbe, az anyatej varázsa is tovaillan, s „mint óriás tűpárna, olyan a föld”. Bartókhoz fordulna támaszért, mert „Isten fekete báránya tilosban ténfereg, / érte térdepel a Szó a fogak márvány lépcsőin”, gyertyaként gyullad meg ajkakon a dallam, s a fájdalom hangján kérdezi: „láttad-e már elgyötört emberi alakban a zenét?” Mert:

élni csak ott lehet
    ahol élni hagyják ajkunkon az
    éneket.

Hangja egyszerűsödik, balladásodik, Fakaslaka című kis dala nemzedékeken átnyúló relikviák közé kívánkozna, a Tamási-emlékházba:  „merre mentél mese-ábel / csillagos a nyikó völgye / csobogása hívó-tiszta / szép domokos anna könnye // kopjafa nyúlik az égig / ahol egykor bölcső rengett / gyere haza mese-ábel /  bagoly vigyázza a csendet”.
E bagoly őrizte csendben viszont nagy vajúdások közepette megrendítő versekben születik meg a szülőföld elhagyásának keserű gondolata, s miközben birokra kél a maradás és önfeladás két nagy emberi reflexe, a szó előbb könyörgőre görbed: „...odvai a csendnek, el ne rejtsetek, / arctalan nappalok szürke egyenruhájába / be ne öltöztessetek” (Vers a megmaradásért), hisz az indoklás is rég megszületett, miszerint: „Sosem élhetsz szavak nélkül, / sosem hallgathatsz el végül, / sosem maradsz magad nélkül, / kifosztottan, vereségül” (Soha).
Az élet azonban kegyetlen koreográfus, nem bíbelődik költők óhajaival-sóhajaival, így hát a 89-es nagy romániai felfordulás előtt egy esztendővel Kapui Ágota is egy szál bőrönddel, kisgyerekével és férjével, több erdélyi magyar társaságában útközben találja magát az anyaország felé, ahol igazán nem fenyegethet költőt az anyanyelv elveszítésének veszélye, hisz épp identitásvesztés elől menekül. Furcsa membrán a poétalélek mégis, ha egy közösség amolyan szívmegnagyobbodásaként (jé, de hosszú szó!) éli élményeit, s váljék dicséretére Kapui Ágotának, hogy bárhová merült alá vagy hágott magaslatra léte folyamán, onnan költőként mindég jelentést hozott, még ha magától a poétai fényűzéstől menekülőben, kínjaival látszólag és folytonosan leszámolóban is volt. E könyv verseinek java része is, született bár lét-helyszín- vagy honváltás előtt, avagy után, ennek az életérzésnek manapság már szokatlanul érzelemgazdag kitárulkozásával, mondhatni viviszekciójával szolgál. Íme a földet érés hosszúra nyúlt pillanatai: „Először csak dadogni kezdtél / Nyelved feltörték a szavak / Aztán lassan nem jutott eszedbe a szülőföld / a haza / az anyanyelv…/ Majd suttogni kezdtél / torkodra szorított kézzel / És mutatni akartál valamit / amit nem lehet felfogni ésszel / Aztán csak legyintettél, némán / Nem éreztél már haragot / Feküdtél idegen földön // Mint aki mindent feladott.”
Persze, tudom én, hogy nem méltányos dolog idézetek csipegetésével érzékeltetni egy életérzés fejlődésrajzát, hiszen Kapui Ágota nemcsak impresszió-gyűjtögető, de versépítő költő is, darabjainak nemcsak szerkezete, de íve, lendülete is van, néha tördeléstechnikával is jelezve.
És persze hogy nem arról szólnának a fenti sorok, hogy utasunk rossz helyre érkezett volna. Élete csak – választóvonalhoz. Egészében másolom ide kedvencemet, melyet antológiadarabnak is vélek:

A másik oldal

Tükör a múltad, kristály, velencei,
Nem fed fel ráncot, sem apró foltokat
Tükör a múlt, üveg, bűnöket ragyogtató,
Tisztára lehelt, áttörölt, makulátlan,
Mint maga az ifjúság, a kedves, a sima homlokú.

Tükör a múltad, fényes, mint a hajnalok,
Kristálytavában látod önmagad,
Ott ülsz középen, pőrén, fiatalon,
Arcodon mulandó mosollyal,
S halandó léted bársony köpenyét
Magadra húzod lassan, tétován.
Macskaléptekkel elindulsz felém.

Én itt ülök a tükör mögött.
Az élet másik oldalán.

Igen sok oldala van a mi közösségként megélt magyar életünknek. Idén, nyár elején valakinek eszébe jutott Kapui Ágota szülőföldjén, hogy hiányzik közülünk valaki. És verskérő levél kereste meg születésnapra emlékező interjúkérdések kíséretében. És Ágota készséggel válaszolta, nincs őbenne semmi tüske, de verset már régóta nem ír, kötetet sem szándékszik összeállítani az eddigiekből. De azért mégis mellékelt néhányat a hazanézőben születettek közül. Csak egyből emelnék ki részletet ide:

Variációk határokra

Szétszaggatott ország fájdalma lüktet
szívem helyén – tenyérnyi kis haza
És elfordítom halkan a fejem
ha magyart üldöz csahos indulattal
új prófétáknak kétarcú hada
Ha anyanyelvem keresztre feszítik
És használatát törvény tiltja meg
A vasszög ízét ott érzem a számban
– Keserűségem szégyen pirulában –
Könnyel kevert rút szavakat nyelek
------------------------------------------
Meglelem egyszer tán nyugalmam
Ahogy hazát is újat kaptam én,
Bár oly boldogan bukdácsolnék újra
régi utcácskák tört macskakövén.

Hazát mely a nevemen szólít
De nem érti ha mondom a nevem
Anyám nyelvén gagyog az értelemről
De nem szól hozzám anyanyelvemen.
---------------------------------------------

És íme a versek, melyek könyvvé szerveződtek megkeresni költőjüket, aki hűtlenül el akarta hagyni őket.

FARKAS ÁRPÁD

A könyv megvásárolható hétfőtől a Tortoma könyvesboltban.