Úgy ötéves lehettem, gyönyörűen felöltöztetve álltam a színpadon, hogy elmondjam az ünnepélyre betanult versemet, amit szépen, hibátlanul mondtam már el többször is. Csak álltam, és nem jött ki hang a torkomon, olyan volt, mint egy rövidzárlat. Valahogy segítséggel csak sikerült végül, de a megszégyenülés érzése ,,belém égetődött". Olyan volt, mintha kihúzták volna a talpam alól azt a darab földet, amelyen álltam.

A közönségből az arcokra emlékszem csak, a várakozással, kíváncsisággal, aggódással tele tekintetekre.

Ez az érzés kerít hatalmába, ahányszor a szóbeli vizsgákon szembetalálom magam a vizsgáztatókkal. Érzem, hogy elvesztem.

De most a számítógéptől kölcsönöztem az ötletet: a rossz emléket ,,kiollózom", és beszúrom helyette a jót. Kerestem is egy pozitív élményt, egyértelműen jót, melyet nem árnyékolt be semmilyen más árnyalat. Sportversenyre gyűltünk össze, többpróbás csoportversenyre. Az én addigi teljesítményem olyan jó közepes volt, senki sem várt tőlem csúcsteljesítményt. Kiderült azonban, hogy egyik társunk hiányzik, és kimaradunk a versenyből, kivéve, ha mindenki megismétli az egyik versenyszámot. Az edző méregette vékonyka termetemet, és úgy döntött, hogy én a futásban ismétlek. A nagy megtiszteltetés szárnyakat adott, és én úgy szaladtam, mint még soha, elsőként érve a célba. Mindenki ölelgetett, dicsért, én meg nagyon büszke voltam, mert megmentettem ,,a mundér becsületét".

Hát ezt az érzést plántáltam tudatosan a régi helyébe, és mindig erre gondolok, amikor rám szegeződnek a kíváncsi tekintetek.

Hogy mi mindenre jó a technika!