December 24-én, karácsony szombatján töltötte be százkettedik életévét Nemes Dénes nyugalmazott unitárius lelkész. Szülei kívánságára lett pap, a harmincas évek nyomorúságos, egész Erdélyt sújtó gazdasági viszonyai között azért kérték, hogy válassza a teológiát, mert más egyetemet nem tudtak volna fizetni. Nem bánta meg, tartással, szülőföldjéhez, híveihez ragaszkodva átélt egy évszázadot, negyvenhét éven át hűséggel szolgálta nemzetét. Harminchét évet Kálnokon töltött, nyugdíjazása után Bodokra költözött. Huszonnyolc esztendeje özvegy, egyedül él. Hozzá hasonló, ennyire idős és mégis friss embert Háromszéken, Székelyföldön keveset találni. Bár ő maga elégedetlen elméjével, az nem hagyta cserben, szépen fogalmaz, mívesen beszél. Viszont látása, hallása bizonytalan, s bár egy évtizede nagyon hiányzik neki az olvasás, még nevetni is tudott, amikor fülorvosa azt mondta, hiába megy templomba, úgysem hall semmit, nem lesz pletyka abból, ami a szószéken elhangzik. Nagyon boldog, ha látogatják, örvend, ha valakivel beszélgethet, mert „én annyit vagyok egyedül és annyit hallgatok”, hogy számára az is ünnep, amikor sorsáról érdeklődnek.
 

Esztendőforduló, újra. Már ez sem a régi, sóhajtozhatnánk, hisz napfényes, meleg karácsony után, bár december vége karcosabb, mégsem ezek az áhított, havazásos, „lengőn áldós” napok. Alattomos, langyosodó időben leszakítható a naptár következő lapja, mögöttünk életünk elmúlt éve.