A harctereken levő katonák sorsa, az otthon melege utáni sóvárgásuk, az elhagyott kedves hiánya fogalmazódik meg azokban a levelekben, amelyeket a frontról küldenek, és epekedve várták a hazai híreket. Péter György főkáplár levelezé­sében bölöni Szabó Eszterrel ilyen és ehhez hasonló emberi érzések fogalmazódnak meg. A levelek tartalma és stílusa nem sokban különbözik az I. vagy II. világháborús levelezések átlagától. Péter György iskolázottsága, íráskészsége, rálátása a világ dolgaira bizonyíték arra, hogy a határőr katonák nemcsak szakmai, de általános eligazodás szempontjából is megállták a helyüket. Péter György esete pedig még egy kicsit több is ennél, mert azonkívül, hogy leírja a vele történteket, és aggódik az otthoniak sorsa iránt, poétai hajlamokról is tanúbizonyságot tesz, szerelmének rímbe szedi érzelmeit. Szent Görlicéről 1809. augusztus 18-án többek között ezeket írja: ,,újságot, édesem, semmit nem írhatok, hanem a pajtásom akkor mindjárt hazament, hogy én ide értem, és ha visszajön, remélem, minél hamarébb hazamegyek". 1809. szeptember 11-én Budáról küldi tudósítását: ,,Buda városába beérkeztünk, revízióra kellett készülnünk, amely mián éjjel sem volt nyugodalmunk, én most egyéb újságot nem írhatok, hanem Budáról negyed napra Komárom mellé érkeztünk, ahol is fekszik az ármádiánk és a franciáé és ugylehet mindnyárt szembe szállunk a franciával. Itt Pesten és Budán igen sokféle nemzetet lát az ember, de sebeseket is sokat, amelyeket meglöttek, Dombi Józsit és Toth Mihályt láttam, ágyukat vittek az ármádiához." Backamadarasról jegyzett levelében írja: ,,Marosvásárhely körül alig van szép huszárnép, gyalogság és a jágerek, semmit nem hallunk, hogy merre mennénk innen." Ugyaninnen egy későbbi levélben ez áll: ,,maradtam Backamadarason, ahol is csak a mi compániánknak vagyon stoppunk, vagyon Ákosfalván igen közel hozzánk a szomszéd faluban, a szebeniek hozzánk jöttek, kik garnizonban ott voltak".

A napóleoni háború választ adott többek között arra is, hogy az állandóan gyakorlatozó, jól képzett katonasággal szemben az esetenként összehívott nemesi felkelés ugyancsak eredménytelennek bizonyult. Az is igaz, hogy a nemesi felkelők hiányos, használhatatlan, régimódi fegyverekkel voltak felszerelve, és a hadvezetés sem állt a helyzet magaslatán. Háromszéken a nemesi felkelésre vonatkozó előírásokat nem mindig és nem a szabályok szerint tartották be. A szervezés, a csapatok kiállítása kívánalmakat hagyott maga után. Nem csoda ezek után, ha a Gubernium többszöri figyelmeztetésben marasztalja el a nemesi insurectióval kapcsolatosan észlelt hiányosságok miatt a szék vezetését. 1810. január 28-án a kellő odafigyelést hiányolják: ,,már azt lehetett remélni, hogy az insurectio tárgyában minden nehézségek el vannak hárítva, másrészről pedig mivel ezen kérdés azt bizonyítja, hogy kegyelmetek kötelességüknek eleget nem tévén, az insurectio dolgát nem egész szorgalmatossággal folytatják". 1810. február 10-én a felettes hatóságok a felkelés anyagi vonzatáról értekeznek Erdély-szerte a törvényhatóságokkal, arról, hogy 1809-ben a rendek jóváhagyásával az állam kétmillió rénes forintot kölcsönzött az insurectio megszervezésére, mely összeget minél sürgősebben meg kellett téríteni a nemesi családokra birtokuk nagysága szerint felosztott és begyűjtendő összegekkel. A Gubernium azt is szóvá tette: annak ellenére, hogy több ízben megparancsolták, a pénzek behajtásának menetéről tájékoztassák a Guberniumot, a háromszéki hatóságok ezt elmulasztották. A begyűjtendő összegekre vonatkozó rendelkezés kétértelműsége, félremagyarázhatósága miatt bizonyos városi rétegeket is rászorítanak a nemesi felkelés anyagi támogatására. A kézdivásárhelyi kereskedők kerültek például ilyen helyzetbe, és miután felvilágosítást kérnek a főkormányszéktől, kételyeik eloszlatására 1810. április 13-án megérkezik a válasz a kézdivásárhelyi magisztrátusnak, ,,hogy mind a város részéről insurectionalis törvényes kötelességének tegyen eleget, mint pedig az ott lévő kereskedőket szorítsa arra, hogy ők a rájuk repartizált summát a konvencionális kassza felsegítésére fizessék". A magánszemélyek közül is egyre többen folyamodnak a főkormányszékhez hozzájárulási felmentésüket kérve, de a válasz majdnem minden esetben elutasító. Íme egy a sok közül: ,,Angyalosi Forró Lajosnak ezen királyi főkormányzó tanács elejébe terjesztett kérésére kegyelmeteknek vélekedésünk szerint az a válasz adatik, hogy mivel az ő általa az executio megnyerésére elé hozott okok elegendőknek nem találtattak arra, hogy a személyes contributiotol menté tétessék."

Az érintettek közül sokan nem voltak hajlandóak betartani a hozzájárulás befizetését. Panaszokkal halmozzák el a tiszti hivatalt, és különböző kifogásokat találnak, amiért igazságtalannak vélik a rájuk erőltetett háborús taksát. Végső megoldásként ezek ellen az erőszakos végrehajtást alkalmazták. Orbaiszék alkirálybírója 1810. július 23-i jelentésében ennek az eljárásnak a lefolyásáról szól: ,,a tiszti hivatal többrendbéli parancsolata következéséül az erőszakosok ellen, akik a konkurenciális kasszába a jószáguk után rovatot, summát be nem akarták fizetni,a dúllót egy assesorral kirendelvén executiora, amidőn Szörcsén Donáth Istvánnál az executio lett volna, ott és mindenütt illetlenséggel bántak legyen. Instálom, a tiszti hivatalt méltoztassék az illetlen, mocskolkodásért illendő satisfactiot kiparancsolni, s egyszer s mind útját találni annak is miképpen lehessen exequaltatni azon rájuk rovatot summát."

1813-ban, háromévi átmeneti állapot után megoldódik a szék vezetésének kérdése. Cserei Miklóst nevezik ki adminisztrátori minőségbe. Oly időben került posztjára, amikor a nemesség nyíltan szembehelyezkedett a királyi akarattal. Ebben a kiélezett helyzetben Cserei Miklósnak kellett volna valamiféle kompromisszumot találnia a feszültség feloldására, annál is inkább, mert a királyi hatalommal ujjat húzni nem volt szerencsés, még akkor sem, ha ez a nemesi rend részéről történt. Az ellenállás még az 1813. szeptember 6-i székgyűlésen kezdődött, amikor a résztvevők elutasították őfelségének a hadisegély megajánlására kihirdetett rendelkezését azzal az indoklással, hogy mindez az országgyűlés megkerülésével történt, márpedig erre a honatyák beleegyezése nélkül nem kerülhetett volna sor. Az 1813. október 8-i székgyűlés központi témája úgyszintén a hadisegély megajánlásának kérdése volt, noha eredetileg úgy tervezték, hogy az új adminisztrátor beköszöntésének szentelik az alkalmat. A gyűlésen részt vevők kinyilatkoztatták: ,,bátorkodunk újjólag kijelenteni, hogy ámbár felséges úrunkhoz hívségünk olyan tiszta és teljes, de ezen hadisegedelem nem ott ahol kellene törvény szerint és nem is szabad akaratra és egyenként tudható tehetségre bízva, hanem a diétán kivül s egyenként mégpedig meghatározott summában s felvetésképpen kivántatik, ha kitelnék sem igérhetnénk meg országgyülésen kivül, nehogy ezáltal elejinktől vett nemesi szabadságunkról lemondani látassanak". A továbbiakban a nemesség áldozatvállalását hangsúlyozva említik, hogy a haza oltalmára a plájások (határőrök) fizetésének egy részét magára vállalta, a székház és börtön építésének költségeit is saját feladatának tekintette: ,,ezért kérjük, hogy ezen közjóra tett ajánlásunkat a protokolumban látható végzésünk értelme szerint bemutatni és minket a constitutionkkal ellenkező adományokra való kényszergetéstől megmenteni méltoztassék".

1814. január 14-én az uralkodó rendelkezést bocsátott ki, amelyben Háromszék közgyűlését az ellenkezés miatt keményen megdorgálta, és a hadisegélynek az országgyűlés megszavazása nélküli bevezetését az idő sürgetésével okolta, mely lehetetlenné tette annak összehívását. 1814. február 10-én a Gubernium is szigorúan bírálja a közgyűlés magatartását: ,,felséges urunknak és fejedelmünknek a közjó előmozdítására intézett célját a kivánt segedelem megadásával előmozdítani nem kivánták, egyszer s mind adassék az is értésükre kegyelmeteknek, hogy azok akik az olyan sürgető szükség idején, amilyen a mostani, az államnak segedelemmel lenni nem kivánnak annak hasznaiban való részesedésre sem érdemesek. Amidőn a Gubernium felséges urunk és fejedelmünk ilyettén parancsolatát tudtunkra adja,arra kivánta serkenteni és buzdítani, hogy újra elővévén őfelségének ezen segedelmezések iránt költ parancsolatait s hű alattvalói indulattal megfontolván azon okokat, melyek őfelségét azoknak kivánására kényszerítették, azokat egész készséggel és minden haladék nélkül megadni az e tárgyban kelt rendelkezések szerint adminisztrálni, s az iránt a meghatározott tudósításokat ide beküldeni és ezáltal őfelsége atyai kegyességére is magukat érdemessé tenni törekedjenek, nyilván és világosan meghatározván, hogy ezen segedelemből teljességgel semmi el nem engedtethetik."

A nemesi társadalomnak a hadisegély kérdé­sében megfogalmazott egységes fellépése arra késztette Cserei Miklós székvezetőt, hogy 1814. január 28-án a főkormányszéknek tett tájékoztatásában, miután mindenféle meggyőző munkálkodása eredménytelenül végződött, a háromszéki nemesség érdekei mellett foglaljon állást. Megpróbál rávilágítani arra, hogy a háromszéki rendek bebizonyították érzékenységüket a közügyek támogatásában, így 15 000 forintot ajánlottak fel a majdani székház felépítésére, 1500 forint összeget pedig a plájások jövedelmének kiegészítésére, ismeretes lévén a keleti részek őrzésének fontossága, különös tekintettel a pestis behurcolása elleni védekezés jelentőségére. Véleménye szerint kiemelten kellene kezelni ezt a kérdést, mert a birodalom végvidékéről van szó, a nem megfelelő védelmi készültség pedig veszélyforrást jelenthet az egész birodalom biztonságára. A nem nagyszámú itteni nemesség azzal, hogy a székház és a határőrség számára külön-külön 15 000, illetve 1500 forintot felajánlott, úgy is lehetne értelmezni, mintha ezt az uralkodónak tette volna — nyomatékosítja magyarázkodását Cserei Miklós.

1814. február 17-én a Szentkatolnán tartott székgyűlésen újólag véleményt nyilvánítottak a hadisegély folyósításáról. Ez alkalommal górcső alá veszik az erdélyi nemesség múltbeli és jelenlegi helyzetét, valamint a nemesi szabadság korlátozására tett kísérleteket. Megint kijelentik, hogy az országgyűlés megkerülésével hozott határozatokat törvénytelennek és nemességellenesnek tekintik, ,,szabadságaink részenként való bomladozása, azoknak teljes felfordulását s kedves maradékunknak szolgai állapotba jutását találja hozni maga után. Most ugyanis részenként bomladoznak ősi szabadságaink. Azok a törvények is, amelyek 1791-es országgyűlésen szereződtek, milyen sok részben nem teljesednek. Ezért a decretumban kimért rovatalt se magunkra nemesekül fel nem vehetjük, se adózó parasztjainkra. Azért sem, mert ki van szabva, hogy hányad részét fizesse a nemesség, hányad részét az adózó parasztság, és már eszerint velük egy kategoriába tétettünk." A továbbiakban a parasztság elviselhetetlen terheire emlékeztettek, s hogy csak az isteni gondviselésnek tulajdonítható, hogy eddig éhhalálra nem jutottak. A nehézségek fokozódásához vezetett a szárazság és szűk esztendő, jégverés, a Brassó és a román országok irányában történő kereskedelem beszűkülése, a pénz elégtelensége, a pálinkafőzés betiltása, mely mind pluszjövedelmeitől fosztotta meg a nagy szegénységben élő lakosságot. A gyűlés résztvevői határozottan elutasítják a rájuk mért hozzájárulás jogosságát: ,,se magunkra se parasztjainkra fel nem vesszük". A háborúban való részvételt illetően pedig megemlítik, hogy a székelység derekasan kivette ebből is a részét, sokan életüket vesztették, még többen megsebesültek, rokkantakká, munkaképtelenekké váltak. Mindezek tudatában és szűk pénzügyi lehetőségeik ellenére is vállalták, hogy 7000 rénes forintot megajánlanak hadisegélypótlásként, mely összeget következő áprilisáig be is gyűjtik, de a nemesi szabadság védelmében kijelentik, hogy adó bevezetése és szétosztása csak az országgyűlés engedelmével történhet. A háromszéki rendek a Gubernium tudomására hozták, ,,hogy Háromszék nem jöhet azokkal a tartományokkal egy kategoriába, akik semmit sem adtanak, mert a pretorium építése, a plájások fizetésére és most közelebbről pedig hadi segedelemre is offerált 7000 forintokat ámbár ebben a diétán kívül való hadisegedelem igérésében úgy vélekedett mint nagyobb része a többi erdélyi megyéknek, hogy az országgyülésen kellett volna kérni, s nem lehetett másutt megigérni, mindazon által ahol az adás nem kötelesség annak megválasztása, hogy egy megye a közjónak melyik ágára adakozik az ő szabadságához tartozik".