A székely ,,stratégia"
,,A ti formátokra szüljetek embert a világra, hogy lássátok magatokat benne"
Budai Ilona és társai Több népballadánk a szabadság furcsa értelmezését és ennek későbbi következményeit veti fel, amit értelmezésem szerint időszerűnek tartok.
Nem kell föltétlenül hagyományos közösségben élni ahhoz, hogy megtapasztaljuk, mint módosul a nő társadalmi (társasági, kisközösségi) megítélése annak függvényében, hogy van-e vagy nincs gyermeke. A paraszti társadalomban az emberi minőség megítélésében mindenképpen szempont volt.
A gyermekét magzatként elutasító, a lét későbbi, végső kifejletében a gyermekeit elhagyó nő Budai Ilona, Gyönyörű Bán Kata, Szívtelen anya stb. sorsában osztozik. A választás dilemmájában — gyermek vagy pénz, kincs, egyéb — szabadon döntő Budai Ilona nem egy másik balladai hőssel konfrontálódik, hanem az emberi lét hatalmas helyzetével. Úgy gondolom, Budai Ilona sorshelyzete egzisztenciális kérdés. Nemcsak arról szól, hogy a gyermekeit (bocsait) szarva között mentő bivallyal való találkozása emberi/anyai lényegének, ösztönének alacsonyrendűségére döbbenti rá: ,,Istenem, Istenem, szerelmes Istenem! / Egy baromállat, én egy lelkes állat", hanem arról is, hogy belső és külső világa egyaránt kiürül és összeroppan: ,,Immár olyan vagyok, mint út mellett a fa: / Aki ott elmenyen, ágaimot rontja, / Ágaimot rontja s a sárba tapodja."
A balladai szemlélet (ami se nem nemzeti, se nem népi, hanem egyetemesen emberi) szerint a nő testi és emberi szépséglombjai gyümölcsnélküliségükben elvesztik becsüket.
Csíkszentdomokosi asszonyaim bűnnek tartották a magzateltevést, még akkor is, ha arra mindjárt a fogamzás után került sor. Logikájuk, akár a japánok hagyományos műveltségében, egyszerű: már az első perc, az első óra, az első nap része a kilenc hónapnak. A magzat első pillanatától önálló életnek számít.
Ebben az összefüggésben felmerülhet(ne) — a csíkszentdomokosi asszonytársadalom körében ítélet, illetve vita tárgyát képezte — a fogamzásgátló szerek, eszközök feltalálóinak, az abortuszt gátlástalanul végrehajtók bűnössége. Magyarországon az így kioltott több ezer életért gyertyás menetet szerveztek. A müncheni, hágai nemzetközi bíróságokon emberiség elleni bűncselekmény vádjával elítélték azokat, akik ártatlan emberek ezreit, millióit ölették meg. De akik — gyógyszerkutatók, jogászok, abortuszt végrehajtó orvosok és nem orvosok — milliókat fosztanak meg a megszületés jogától, akik akár egy kontinens — Európára gondolok —, akár egy nemzet — a magyarság — potenciális népessége ellen követnek el bűncselekményt, velük szemben még csak fel sem merül a bűnösség gyanúja, sőt, tevékenységük államilag támogatott és széles körben mediatizált. A cigarettás dobozokra egy idő óta felírják, hogy a dohányzás nagyon káros az egészségre. A fogamzásgátló szerek káros következményeit, az abortusz által okozott ártalmakat pedig elhallgatják.
Egy szem búzáért nem oldjuk meg a zsákot
Ez is stratégia! Szóltam korábban a mindenáron gyermekről mint kivételes élethelyzetről. A Székelyföld paraszti társadalmában (és nemcsak abban) azonban az egykézés visszautasítása elvi kérdés volt. A közmondás szimbólumai egyértelműek: több gyermeket akarunk, mint egyet.
A csíkszentdomokosi négygyermekes a mesebeli háromgyermekes családmodell reális egyéni, családi, illetve társadalmi szükségletre válaszol: a szülők biztonságára (a motivációk sokaságából láthattunk), a nemzet és nemzeti közösség szükségletére, amit ma nem kell föltétlenül heroikus értelemben vennünk. Közösségünknek ma jó tanítóra, tanárra, papra, orvosra, mérnökre, tudósra, alkotóművészre, államférfiúra, politikusra, kitűnő szakmunkásra, jó földművesre van szüksége. Hogy azzá válhasson, az ,,arra való gyermek"-nek, ifjúnak el kell mennie otthonról, a családon túlmutató küldetést kell vállalnia, mint rendszerint a mesebeli harmadik fiúnak. Missziója: más közösséggel, éppen távoli rokonsággal való kapcsolatteremtés, árucsere lebonyolítása, vagyonszerzés, anyagi gyarapodás, tudás- és tapasztalatszerzés, házasságkötés, és végül visszatérés oda, ahonnan elindult, ahol mindezek hasznosíthatók, gyümölcsöztethetők.
Egy napon Babszem Jankó így szól édesanyjához: ,,Látom már, édes szülém, hogy nekem útra kell kelni. Elmegyek hát én országgá-világgá… Hiába mondta neki az édesanyja: »Ne menj, te, fiam, sehova!« Babszem Jankó csak azt hajtogatta, hogy neki menni kell." Aztán amikor találkozik egy emberrel, annak kérdésére így válaszol: „Megyek országot-világot látni." (Kiemelés tőlem.)
Más mesékben pedig a szülők a legtermészetesebb módon tudomásul veszik a fiú(k) szándékát, marasztaló szó nélkül élelmet (hamuban sült pogácsát) tesznek a tarisznyába, és útra engedik. Szinte nyoma sincs az érzelmes búcsúnak, nem hangzanak el visszatérésre intő szavak, a végleges távozás még csak gondolatban sem fogalmazódik meg, mert a visszatérés törvényszerű.
Más szóval, a paraszti társadalomszemlélet, mely a szokásokban konkretizálódik, vágyként pedig a mesében, közmondásban stb. fogalmazódik meg, nos, ennek bölcsessége és korszerű üzenete arról szól, hogy a család mint alapközösség biztonságáért valaki(k)nek maradni kell itthon is (,,a szülők mellett"), de új szerveződések, társadalmi struktúrák, szövetségek, érdek- és szakmai közösségek létrehozataláért, működtetésükért valaki(k)nek el is kell menni otthonról. Az elmenők és maradók minősége, szellemi és fizikai ereje viszont a gyermekkínálat, emberkínálat minőségéből, erőtartalékából adódik, annak pedig a záloga nem más a paraszti szemlélet szerint, mint a népes gyermekállomány. Csak az a közösség (családi, falusi, nemzeti) tud eredményes, sikeres lenni, ahol lehetőség van a szelekcióra, ahol számbeli embertöbblet is van. Ellenkező esetben a kontraszelekció kényszere, az ,,ez van, ezt kell szeretni" defenzív logikája működik.
Köztudott, hogy tehetséges, ügyes, életrevaló, kiegyensúlyozott személyiségű gyermek többnyire ott és onnan került ki, ahol, kis túlzással, „annyian vannak, mint a rosta lika, sőt, még annál is több". A mesében megfogalmazott élethelyzet a túlzás ellenére sem vezetett tönkremenéshez, kétségbeeséshez. Ellenkezőleg. A példákból már korábban idéztem. Inkább két székelyföldi példát említek most, melyek ugyan hipotéziseim, nem általánosíthatók, de realizmusuk folytán sokasíthatók. Ha a csíkszentdomokosi Márton Ágoston, illetve a farkaslaki Tamási családban csak egy-egy gyermek születik, bizonyára az 1939-ben a kolozsvári Szent Mihály-templomban felszentelt erdélyi püspököt nem Márton Áronnak hívják, a 20. század egyik legnagyobb magyar prózaíróját nem Tamási Áron néven jegyzi az irodalomtörténet. Kétségtelen, hogy a gyulafehérvári püspöki szék nem maradt volna üresen, miképpen az is, hogy ebben az időben Erdély adott még prózaírót a magyar irodalomnak. De az már történelmi realitás, hogy nem a két Áron nevével jelzett csúcson.
Szóval, az is üzenete a népi kultúrának és társadalommodellnek, hogy csak az a közösség tud megfelelni egyre bonyolódó világunk kihívásainak, mely humán tartalékait mennyiségi és minőségi szempontból újratermeli, gyarapítja. És az is, hogy nyomasztó szorongást, feszültséget gerjeszt az az állapot, ha évről évre többen hagyják abba a munkát, mint ahányan elkezdik.
Ennek a tünetegyüttesnek azonban más szövődményei is vannak, melyek nem voltak sajátosak a székelyföldi paraszti társadalomban, így bizonyára fenntartással is fogadják felvetésemet.
Arthur E. Imhof német történész, néprajzos, művészettörténész Elveszített világok című könyvének (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992) egyik gondolatkörét hozom be.
A német paraszti múltat, társadalmat kutató szerző a szaporulati adatok vizsgálata során felfigyelt arra, hogy ,,átlagosan minden második temetéskor csecsemőt vagy kisgyermeket tettek a sírba". A társadalom pedig, állapítja meg a szerző, semmit sem tett ez ellen, ,,nyilvánvalóan azért, mert a pontos felezés után is maradt még elegendő számban felnövekvő utód". Ez az állapot a 19. század végéig, a 20. század elejéig tartott, amikor ,,gyors és hirtelen süllyedésnek indult a születések száma". Akkor kezdtek — állapítja meg Imhof — ,,beruházni az egyszer már világra születettbe". A kívülről jött intézkedések egyenes következménye pedig az, hogy ma szó sem eshet a fiatalabb korosztály feleslegéről, hogy lehetőleg egyet sem hagynak meghalni belőlük. Milyen hatalmas szemléletváltás alsó és felső szinten, döbbenek rá, ha csíkszentdomokosi adatközlőimre is gondolok: ,,Nekünk az a kötelességünk, hogy Isten ajándékát elfogadjuk, az Isten pedig megtartja azt, amelyik megtartani való." Tévedés volna ebből azt hinni, hogy Csíkszentdomokoson könnyen lemondtak a megbetegedett vagy betegen született gyermekről, hisz ezt épp a népi medicina cáfolja, olykor épp hihetetlennek tűnő bravúrjaival, viszont ,,az életre nem valót" nem mentették meg mindenáron. Nem véletlen, hogy egy falunak átlagosan egy-két koldusa, mozgássérültje, ,,bolondja" volt.
Imhof arra is felfigyel, hogy az életkori skála két perifériájának orvosi kezelése is aránytalanul megváltozott: megnőtt a törődés a gyermekek iránt, és lényegesen csappant a 65 éven felüli emberekkel szemben. Márpedig egy társadalmat — állapítja meg Imhof — ,,nem önmagában a halál nyugtalanít, hanem a dolgozó emberek halála, a fontos emberek kiesése".
Úgy is fogalmazhatok, hogy
standardizálódott a halálozás.
Imhof meglátása a mi helyzetünkre is érvényes: a halálozás régente szóródott volt — a statisztikai adatok, de a csíkszentdomokosi temető apró sírfái is jelzik —, modern világunkban pedig az előrehaladott korra polarizálódik. Ez így, felszínes ránézésre, rendjén is van. Csakhogy mögötte egyéb is rejlik. Össztársadalmi szinten az egészségügyi ellátás, költekezés példátlanul megemelkedett. Ez is még rendjén volna, csakhogy nem vezetett a lakosság általános egészségi állapotának, erőnlétének, ellenálló képességének javulásához. Az okok gyökerei mélyebbek, távolibbak. Korábban katonai példát említettem, most is ahhoz térek vissza, és megjegyzem, hisz történelmi tény, történészek bizonyítják más-más összefüggésben, hogy a Székelyföld az egész erdélyi, magyarországi, sőt, Kárpátokon túli hadviselések kiapadhatatlan számbeli, de minőségi embertartalékát is adta.
Én úgy látom, hogy a paraszttársadalom, a székelyföldi mindenképpen demográfiai többlettel kezelte mindazt, amit a mai egészségügyi ellátás próbál megoldani: a társadalom humán tartalékának biztosítása. Ilyen összefüggésben érthető meg a csíkszentdomokosi családtervezési formula: ,,…egy gyermek kell a halálnak..." Más szóval a közösség, a társadalom erőnlétét természetes szelekcióval is garantálta, de gondja volt a szelekciós bázis fenntartására.
Ez is stratégia!
