Akik köszönetet érdemelnek
– Hosszú évek kínlódása után lassan befejezik a megyei kórház felújítását, javulnak a körülmények...
– Sokkal jobbak lesznek, de továbbra sem biztos, hogy megfelelőek, és nemcsak az amerikai mérce szerint, hanem a romániai magánkórházhoz viszonyítva sem.
– Javult a felszereltség is valame­lyest, de úgy tűnik, a legakutabb gond az orvoshiány, az egészségügyi személyzet hiánya.
– Most már hivatalos statisztikai adat, hogy az elmúlt huszonöt évben ötezer orvos ment ki Erdélyből Magyarországra. Ez óriási szám, főként, ha viszonyítjuk ahhoz, hogy Kovászna megyében összesen 430 orvos dolgozik. És ez a folyamat megállíthatatlan, folytatódik, gyakorlatilag a marosvásárhelyi orvosképzés nem is elég a magyar orvoshiány pótlására. Éppen ezért úgy érzem, meg is kellene köszönnünk azoknak, akik itthon maradtak, gyógyítanak, mindenféle hiba és ne­hézség dacára. Tudni kell, hogy az orvosi karrier kiszámíthatatlan, ahogy az is, hogy egyáltalán megérik-e a nyugdíjt az orvosok. Számos olyan kollégánk van, aki az utóbbi években súlyos egészségügyi, családi problémákkal küszködött, többen daganatos vagy szív-érrendszeri betegséggel műtéteken estek át – tucatnyi orvosról beszélek –, és olyanok is vannak a városban, akik ellátták a betegeket két onkológiai kezelés között. Ők mind köszönetet érdemelnek. Az orvos nem tekinthető gépnek, meg kell értenie a társadalomnak is, hogy minden jóindulata, felkészültsége ellenére is tévedhet, az orvosi szakma nem egy egzakt tudomány. Amikor megkondul a vészharang, és kiderül, hogy egy városból elmegy tizenkét sebész, vagy tőlünk Brassóba megy az onkológus, az emberek általában csak saját szempontjukból nézik, számon kérően, hogy miként tehet ilyet. De azt is meg kell érteni, hogy az orvosok is kiéghetnek egy idő után, nagy a nyomás, bármennyire próbáljuk idejében észrevenni, kezelni, nem mindig tudunk segíteni. A sepsiszentgyörgyi kórháztól is távoznak, rezidensünk is ment el, szakorvos is. Talán nem lenne ily mértékű az elvándorlás, ha nem borul fel az értékrendszer, és meglenne bár az a társadalmi megbecsülés, amely huszonöt évvel ezelőtt még megvolt.

Nem elég a mézesmadzag
– A távozók esetében az anyagi tényező a meghatározó vagy a karrierlehetőség?
– Mindkettő. Kilencven után egyetlen szakmában sem ezt álmodtuk, a mai fiatalok már tudják, mi a helyzet, tanultak a történtekből. Egyszer-kétszer be lehetett csapni az embereket, de most már azt mondják, nem dőlnek be a mézesmadzagnak. Nálunk a törvények is kuszák, nem kiváltságok kellettek volna, hanem például a malpraxis-törvény tisztábbá tétele, hogy az orvosi hibákért kiszabott büntetés ne haladhassa meg a biztosítási összeget. Erre szükség lenne, hogy az orvos merjen legjobb tudása szerint, félelem nélkül dolgozni, nem vakmerően, de bátran. Most ez nagyon nem így van.
– Milyen szempontból nehezíti a kórház mindennapjait a folyamatos fluktuáció?
– A szakemberhiány mellett a kiszámíthatatlanság a nagy probléma, az, hogy nem tudunk tervezni. A meglepetések, hogy például van szerződésünk egy rezidenssel, de nem tartja be. Az ilyen esetek nagy száma miatt nehezen tervezhető a személyzet alakulása. És minderre még rájönnek a rendkívüli helyzetek, a betegségek. Tűzoltás folyik egyelőre, nem minden szakágban, de nagyon sok helyen. A gyermekosztályról nemrég ment el egy kolléganő a magánszektorba, egyik okként azt hozta fel, hogy túl sok a papírmunka, kevés idő jut a betegekre. Marosvásárhelyen a magyar orvosin a képzés folyik, jönnek fiatal kollégák. Olyan is van, hogy eljön, azt mondja, jó, megpróbálom, de ha nem jön ki a számításom, előre megmondom, továbbmegyek Nyugatra. Már nem is Magyarországot jelöli meg célként, hanem még tovább lép. Ugyanakkor az említett kiszámíthatatlanság mellett ott vannak még a hiányszakmák, melyek nehezen pótolhatóak. Nálunk ilyen az onkológia vagy a reumatológia, de minden kórházban más a helyzet, a szomszéd megyében például neurológus- és pszichiáterhiány tapasztalható.

Betiltható a hálapénz?
– A tavalyi 25 százalékos fizetésemelés javított valamelyest az alkalmazottak hangulatán?
– Biztos, hogy kinek-kinek a személyes, családi helyzetén valamelyest javított. Ez egyelőre nem észrevehető. Üzenetet próbáltunk eljuttatni közvetve, közvetlenül az egészségügyben dolgozókhoz, hogy nem jár ezért köszönet, de gondoljanak arra, hogy az üzletekben vagy gyárakban dolgozók nem kaptak béremelést, és ezért jobban kellene értékelniük, nagyobb empátiával kellene viszonyulniuk a betegekhez. Az orvosok esetében azt mondják, hogy hideg fejre, meleg szívre és tiszta kézre van szükség. Jó lenne, ha ennek a három elvárásnak megfelelnének legalább azok, akik fehér köpenyt viselnek. Volt egy olyan rejtett gondolatom – beszéltük a kórházmenedzserrel is –, hogy ha a második 25 százalékos fizetésemelést is megadták volna mindenkinek, megpróbálhattuk volna kiírni a kórházkapura, hogy hálapénzt nem fogad el senki. Ez biztos, pozitív jelzés lett volna a lakosság felé, de hogy hány orvos, ápoló ment volna el a kórházból, azt nem tudom. Úgy látom azonban, ez a dilemma megszűnt, a második fizetésemelés egyelőre elmarad. A hálapénzről egyébként is sok vita folyik, nálunk elsősorban akkor kerül napirendre, ha egy kollégát meghurcolnak, letartóztatnak, mert Romániában megvesztegetésnek számít. 1770-ben, amikor Mária Terézia kiadta az első egészségügyi szabályozást, abban azt mondta: „Az orvosoknak azonban nem tilos olyan díjazást elfogadniuk, amelyet a betegség alatt vagy utána a betegek önként, nagylelkűségből ajánlanak fel számukra”. Ha ezeket a szavakat pontosan értelmezzük, és így, ebben a sorrendben, akkor nem téveszthető össze a megvesztegetéssel, az orvosi beavatkozás feltételhez kötésével, és nem hiszem, hogy a betegek szemrehányást tehetnének. Persze, ideje lenne a hálapénzes rendszert megszüntetni, tisztességesen, nyíltan, de nem merik megtenni sem itt, sem Magyarországon.

Kiszámíthatatlanság és abszurditás
– Ön szerint mi a román egészségügy legnagyobb rákfenéje: a pénztelenség, a túlzott bürokratizálódás vagy a jogszabályok, rendelkezések állandó toldozása-foldozása?
– A kiszámíthatatlanság a legelső, a hosszú távú tervezés ellehetetlenítése, és ezek után következnek a felsoroltak. Nem a pénzhiány a legnagyobb gond. Mindenütt nagy a rendszertelenség, az egészségügyet pedig szétszedték, a jól működő részek is tönkrementek. Sajnos, sem Kelet-Európában, sem Romániában nem lehetséges, hogy a gyógyítás három feltétele egyszerre megvalósuljon, tehát minőségi, ingyenes és könnyen hozzáférhető legyen. Többnyire kettő teljesül, ha ingyenes és könnyen hozzáférhető, nem jó minőségű, ha minőségi és ingyenes, nem hozzáférhető, ha pedig jó minőségű és hozzáférhető, nem ingyenes. A betegek esetében is jelentkezik a hármas, félelem formában: félnek a betegségtől, az ellátás minőségétől és attól, lesz-e elég pénzük a gyógyuláshoz szükséges kezelésekre, műtétre. Az egészségügyben is előtörőben a vadkapitalizmus, a médiában nagyon sok hamis reklám jelenik meg gyógyszerekről, orvosokról, beavatkozásokról, és sokan beleesnek ebbe a kelepcébe. Egy állami, főleg egy sürgősségi kórház nem tudja felvenni a versenyt egy jól felszerelt fizetéses magánklinikával, más a pénzügyi helyzet, más a betegek anyagi háttere és patológiája egyaránt. Vannak Romániában és Erdélyben is jól felszerelt magánkórházak, amelyek akár a budapesti színvonalat is meghaladják.
– Ha egy rendszer nem működik jól, azért általában elsősorban a fej, a központi irányítás a felelős. Milyen hibákat követett, követ el a szaktárca, a kormány?
– Nem annyira a kormányzat hibáira, inkább a képtelenségeire hívnám fel a figyelmet. Úgy, ahogy képtelenek nagyon sok mindent megoldani a közigazgatásban, az utaktól az iskolákig, az egészségügyben most már olyan fura helyzetek alakulnak ki, hogy kellene tetanusz elleni vakcina, a minisztérium azonban bejelenti: érkezett még 20 ezer influenza elleni védőoltás most, január végén. Honlapjukon az a legégetőbb, hogy értékes útmutatásokkal, minisztériumi átiratokkal tájékoztassanak arról, mit kell a hidegben enniük a pácienseknek, a lakosságnak, és milyen ruhát vegyenek fel. Közérdekű információként folyamatosan frissítve csak a Colectiv-tragédia áldozatainak állapotát közlik. Mindez annyira furcsa, annyira párhuzamos a valósággal. És nem is beszélek a többiről, a megyei struktúrákról, mert ugyanennek a levetülései. Ha egy orvos, egy asszisztens téved, egy protokollt nem tart be, amiatt meghurcolják, előveszik a szabályzatot, miként kellett volna eljárnia – de ha hiányzik a tetanusz elleni szérum, és egy szúrt sebnél nem tudjuk beadni, ezért ki felel? Olyan törvényt akarnak elfogadni, hogy az iskolába nem veszik fel azt a gyermeket, aki nem kapta meg a kötelező védőoltásokat, és a szülő büntetendő emiatt, de kötelező védőoltásból hiány volt nemrég hónapokon keresztül. Azt hallani, hogy a tetanusz elleni védőoltás ott van Bukarestben a cégnél, az árról vitatkoznak, hogy megéri-e itt forgalmazni annyi pénzért, amennyit hajlandó a minisztérium jóváhagyni, vagy inkább exportálják. Hosszasan sorolhatóak az abszurd helyzetek.

Kórház a határon
– Elindult a tapogatózás, és a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület által megvásárolt telken magyar állami pénzből kórházat akartak építeni. Nagy kérdés, hogy kell-e magyar kórház, és ha igen, hová építsék. Az én megítélésem szerint kellene, méghozzá ide, Székelyföldre, és nem azért, hogy megkülönböztessen és csak bizonyos betegeket fogadjon, hanem mert esélyt adna a jobb ellátásra. Nem a határ mellé kellene építeni, hanem ide, lehetne versenyezni, hogy Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába vagy éppen Marosvásárhelyre – de a nagy kérdés az, milyen pénzből építenék, milyen pénzből működtetnék és kikkel. Jelenleg a székelyföldi magyar állampolgárok, ha rákényszerülnek, koldulják Magyarországon az egészségügyi ellátást, ki, ahogy tudja: ismerőssel, sürgősségi kártyával. Volt olyan is, aki európai nyomtatvánnyal kénytelen volt kifizetni a kezelést, ingyenesen féléves késéssel végezték volna el az onkológiai műtétet. Tehát hosszabb távon érdemes lenne ezzel is foglalkozni – persze nem vidéki kórházi szinten, hanem magasabb fórumokon. A második Orbán-kormány alatt történtek különböző modellezések, hogy miként lehetne Erdélyben egy magánbiztosítót működtetni, ahová bekerülne az egészségügyi ellátás is, ez végül elakadt, de jó lenne erről gondolkodni.