Mielőtt belépnénk a volt Református Kollégium kapuján (1948 őszén), megemlékezem a piariban történt röpcédulázásról, amikor is a házi guminyomtatómmal sokszorosított röpcéken tanítási szünetet kértünk a magyar forradalom századik évfordulójára, március 15-ére.
Az emeleti ablakból szórtuk barátaimmal a röpcédulákat a nagyszünetben. Szerencsénkre a tanáraink eme „forradalmi tettet” elhallgatták, amúgy pedig a város magyarsága is megünnepelte az évfordulót. Volt iskolánkat az állam szeptember 11-én vette át Szántó Béla tanárunk – megbízott igazgató – és Nicolae Vornicu felügyelő, valamint dr. Simon Tamás paptanár, igazgató jelenlétében. Szomorú emlékünk az egyre terjeszkedő kommunista hatalom térhódításáról.
Mi már a szintén államivá vált volt Református Kollégium – ekkor 2-es számú Fiúlíceum (fotó) – emeleti osztálytermeiben kezdtük el a X. osztályt. Osztályfőnökünk a kitűnő tanár és irodalomtörténész, dr. Nagy Géza lett, aki a következő évben érettségire állította népes A és B osztályainkat. Két, számomra fontosabb baráttal bővült a baráti köröm, Horváth Attilával és Uray Zoltánnal. Iskolánk igazgatója, dr. Árkossy Sándor földrajzot tanított, és igyekezett kordában tartani a nehezen rendszabályozható kamaszokat. Néhány kiemelkedően „vagány”, mint B. Feri, P. Sándor, M. Árpád (Morezson) nem kevés fejfájást okozott osztályfőnökünknek és igazgatónknak. Csupa vagányságból a Házsongárdi temető kriptáiban kutakodtak, sőt, még az iskola raktárát is felfeszítették egy éjszaka, amiből majdnem kicsapás lett. A tanár–diák „vegyes bizottság” megmentette ettől őket fogadkozásaik hatására.
Volt kevésbé komoly esemény is. Mivel osztályunk ablakai a Tordai út elejére néztek, s ott egy elég leromlott magánházban falusi fuvarosok kéjvágyát elégítették ki az erre szakosodott leányok, mi szünetekben az ablakból a díjként fát aprítókra mindenféle disznóságot üvöltöttünk. Panaszt tettek. Rohant be Árkossy, és a sárga földig leteremtett iskolánk hírnevére hivatkozva. Humorosabb volt az, amikor Farkas Zolti (Bonifác) osztálytársunkat a három fiú elvitte a Forduló utcába a lányokhoz. Persze, Zolit valami mesével megetették, és odaérve befizették a taxát, majd belökték a lányok közé. Szegény Zoli a maga ártatlanságával alig tudott onnan kimenekülni a lányok sivalkodása és kacagása közepette. Ebben az évben (1949) megszüntették az addig törvényes nyilvánosházak működését. A lányokat összegyűjtötték és munkára fogták. Osztálytársaim, a már „beavatottak” mutatták a szünetben, hogy nemi szervükön gyászszalagot viselnek. Persze, röhögés.
A jó hangulatú történetek mellett komolyabb dolgok is történtek baráti körömben, de erről legközelebb.
