A két magyarországi és két erdélyi vendéget Szonda Szabolcs költő, a könyvtár igazgatója mutatta be és faggatta: arról, hogy miképpen érzik magukat íróként az irodalomban, hogy van-e külön erdélyi magyar irodalom, hogy mennyire érzik magukat egyik vagy másik írói nemzedék tagjának, hogy mennyire vannak jelen vagy kívül a verseikben és a valóságban, milyen érzés gúzsba kötve táncolni. A legfontosabb kérdés valószínűleg az volt, hogy kell-e egy versnek borzongatnia – erre pedig határozott igennel válaszolt Szálinger Balázs, Király Zoltán, Szentmártoni János és Dimény-Haszmann Árpád is.
Addig már kiderült, hogy a legtöbb vers nem születik könnyen, sem kizárni, sem beengedni nem egyszerű a világot, de egy mítoszaitól megfosztott korban is születnek jó írások, és nem feltétlenül a legismertebb alkotóktól. A beszélgetés az irodalomban is létező lövészárkok felé is elkanyarodott, amelyektől a fiatalok mindig elhatárolódnak, s amelyek mégis mindig újraépülnek...
Egy ilyen kitérő után jólesik négy különböző versre figyelve elcsendesedni, majd ezek szerepét, a szerző hozzáállását boncolgatni. No meg persze az olvasókét, akik nem teljesítenek túl jól: az elvileg 1,1 millió erdélyi magyar betűismerő évi ötezer kötet kortárs magyar irodalmat sem vásárol meg, sokan csak tévéből, botrányokról vagy főzőműsorokból ismernek írókat...
Erre a keserűségre megint gyógyszer egy rend vers, és végül már lehet arról is nyilatkozni, hogy mennyire elviselhető a költő önmagának és családjának, és van-e ideje sétálni, ha már egy ilyen körút – amelynek csak az első állomása volt Sepsiszentgyörgy – címe Írók a Sétatéren. Hát ideje senkinek nincs, inkább csak vágyai, ezeket azonban versbe tudja foglalni, és szívesen meg is osztja az érdeklődőkkel, akik úgy távoznak, mint akik kaptak valamit.