Szeretném azt hinni, hogy többet ér az életünk, mint hétköznapi harcaink, amiket megvívunk egymással vagy a váratlanul adódó nehéz helyzetekkel. Hogy többek vagyunk, mint üvöltésünk a telefon végén, beintésünk a forgalomban, átkozódásunk, mely túlharsogja az autó dudáját. Hogy nemcsak rosszat kívánunk egymásnak őszintén, s hogy az állandó rohanásban is lehet szép az életünk.
Egyre ritkábbak az igazi baráti közösségek, egyre nehezebben találjuk az utat egymáshoz és önmagunkhoz is. Nap mint nap újraálmodjuk az életünket, de nehéz kiszabadulni a rutin csapdájából. Lájkoljuk boldog ismerőseinket a Facebookon, aztán mi is készítünk egy vidám fotót magunkról, hadd lássa a világ, milyen nagyszerű az életünk. Gyermekeink is táblagépek előtt üldögélnek, virtuális világokban élnek. Alig pislákoló emlék már a foci a poros utcán, a nagy alkonyati bújócskázások, ahogy hason kúszva beszívtuk a harmatos fű illatát…
Irigyelni kezdjük az öregeket az egyszerűségükért. Ők még nem az internetről tanultak, ahol minden és mindennek az ellenkezője is igaz. Ők nyugodtabbak, türelmesebbek, jobban értékelik egészségüket, több idejük van törődni egymással.
Megszoktuk az elégedetlenséget, siránkozást, és akkor is műveljük, ha nincs okunk rá. Ítélkezünk, gyűlölködünk, hazudozunk, aztán magunkhoz öleljük gyermekeinket, és jó embernek érezzük magunkat. Szerénységbe csomagolt hiúságunk nem ismer határokat. Ma már csak az állandó anyagi gyarapodás jelent biztonságot, ha mindenünk megvan, annál is több kell. Pedig egyszerű az általános képlet: a túlzott jólét túlzott szegénységet eredményez valahol.
Vajon mit jelent a jólét, az emberhez méltó élet? Pénzt, házat, autót, táblagépeket, vagy időt, egészséget, családi-baráti együttléteket? Lehet, hogy csupán egy falat kenyeret?
Megszoktuk az aránytalanságot, embertelenséget, irrealitást. A World Food Programme év eleji jelentései szerint kilencből egy embernek a földön (795 milliónak) nem jut elég táplálék ahhoz, hogy egészséges életet élhessen. Naponta huszonnégyezer ember hal éhen a világban.
Nézem az interneten a csontsovány afrikai gyermekeket, és arra gondolok, vajon megtörténik-e valaha az a csoda, amely alkalmassá és hajlandóvá tesz bennünket az értelmes életre…